7.fejezet

 Egy nap kettő? Nem is rossz...Jó olvasást kívánok! :)

∾Jae Min∾  

 Zárás után elém jött Jung Hee, ahogy ígérte. Most valahogy sokkal jobban nézett ki. Lezser bőrdzsekit valamint egy csőszárú, sötét farmert viselt. Parfümjének illatát már messziről lehetett érezni, olyan csábító volt. Odasétált elém és karomnál fogva megragadott, hogy magához tudjon vonni. Állát megtámasztotta a fejemen  és hallottam, ahogy egy apró, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját. 
-Örülök, hogy eljössz velem. - mondta végül, majd engedett szorításán, hogy  a szemembe tudjon nézni. 
Nem tudtam mit mondani erre, ezért csak bólintottam egyet. Ezután pedig elindultunk valamerre, amit még mindig nem árult el, hogy hol van. 
-Hová viszel? - tettem fel a kérdést a már több, mint egy órás gyaloglás után. Fáradt voltam és fárasztó volt ez az egész nap is, ezért is voltam most a megszokottnál is ingerlékenyebb valamint türelmetlenebb.  Csak vigyorra tudta húzni azokat a gyönyörű ajkait és engem ezzel a  teljes tudatlanság homályában hagyott. 
-Megérkeztünk! !- kiáltott fel örömtelien. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy hova hozott. Amióta itt vagyok megszerettem volna nézni a Banpo hidat és most tessék , itt van. 
-Mi az, talán nem tetszik? - kérdezte a fiú. Biztos félreérthette a reakciómat, de megnyugtattam, hogy nagyon is tetszik ez a hely.
-Huhh. .akkor nagyon örülök neki. Nem tudtam, hogy mi tetszene neked, de ezek szerint beletrafáltam. - olyan édes volt a fellelkesedését látni. 
-Hát akkor sétáljunk egyet a parton. - javasolta. Felém nyújtotta a karját és abban kapaszkodva tettünk egy kört a Han folyó gyönyörű peremén. Közben sokat beszélgettünk, többnyire az elmúlt néhány nap történésein, valamint a Ji Hoon és az ő barátságáról. 
-Mióta vagytok barátok ?- kezdeményeztem ebben a témában. Nem tagadom ,valóban kíváncsi voltam ,hogy mégis mi vette rá arra őket ,hogy barátok legyenek.
-Az általános óta. Padtársak voltunk. - kuncogott .
-Ahhh gondolom együtt rosszalkodtatok. Puskázás? Ilyesmik.
-Mond csak te is ott voltál? ! Pontosan így történtek a dolgok.
-Ejej...a fiúk általában ilyen kis rosszcsontok szoktak lenni, úgy látom ti sem voltatok kivételek. - mosolyodtam el, mire ő is így reagált.
-És te? Veled mi a helyzet? Én úgy tudom, hogy a kislányok sem a "legillemtudóbbak"  ebben a korban. 
-Ya, miket gondolsz te rólam? - csattantam fel, aztán durcisra vettem a figurát. Persze erre ő rögtön elkezdett mentegetőzni, hogy nem úgy gondolta és hasonlók. Nem is voltam rá egyáltalán mérges, csak próbáltam húzni egy kicsit az agyát, ami úgy tűnik nagyon is jól sikerült.

- Na ne már! Te most tényleg átvertél? - nevetett fel bosszúsan. 
-Na megállj! !- majd derekamnál fogva elkapott és heves csiklandozásba kezdett. Majd megszakadtam a nevetéstől, hiába is próbáltam visszavágni, ő így is erősebbnek bizonyult.
-Jó jó! !! Elég, kérlek! ! Nem bírom tovább! - adtam meg végül magam. Szerencsére meglátta képzeletbeli fehér zászlómat, amit most erőteljesen lobogtattam és leállt a kínzásommal. Mindketten egyszerre huppantunk le a mögöttünk lévő padra és ott fújtuk ki magunkat. Később, miután lenyugodtunk, csendben néztük a hidat, ami alatt csodálatos szivárványszínekben bődült a megállíthatatlan víztömeg.
Eközben viszont valami nem hagyott nyugodni. Ez pedig a mellettem ülő fiú tekintete volt, ami szinte lyukat égetett az arcomba. Én is rápillantottam ,ám azonnal elkapta a fejét . Kicsivel később úgy határoztunk, itt az ideje visszavonulni. Hazakísért, de még mielőtt benyithattam volna az ajtómon elkapta a kezemet.
-Mi az Jung Hee, szeretnél még valamit mondani? - néztem rá értetlenül. 
-Áhh nem, nyugi nincsen semmi...csak jóéjt akartam kívánni. - olyan édes volt miközben ezeket mondta. Annyira zavarban volt, ezt észre lehetett venni. Megvakarta a tarkóját és kicsiket felnevetett. 
-Háát, akkor neked is jóéjt és köszönöm ezt a szép estét! 
-Nincs mit megköszönnöd, bármikor megismételhetjük. .persze csak ha szeretnéd. - halkult el a hangja.
Bólintottam egyet, aztán integettem és besétáltam a lakásomba.

*

 A következő napon semmi érdekes nem történt. A legfurcsább az egészben, hogy Ji Hoon sem tűnt fel a színen. Pedig azt mondta, hogy később találkozunk, de úgy látszik neki a "később"  az több napig tart. Zavart is, hogy ilyen mellőzve éreztem magam. Miért vagyok ilyen? Ez annyira frusztráló. A napok pedig csak úgy teltek. Néhanapján benézett hozzám Jung Hee és néhol Hyun Woo is feltűnt. Csak ő nem. 
Jobb ha még most az elején tisztázom magamban az érzéseimet, mielőtt teljesen elvesztem a fonalat.  Hátravonultam és nekiláttam a mosogatásnak a kávézóban. Egy vendég sem volt és én is egyedül dolgoztam,amikor meghallottam valamit kintről. Letettem a kezemben lévő poharat és lassan elindultam előre. Kikukkantottam az ajtón,de furcsamód semmit sem láttam. Csak egy dologra figyeltem fel, mégpedig hogy a bejárati ajtó nyitva állt.
-Nem lehet,hogy valaki mégis besétált ide? - gondolkodtam hangosan. Próbáltam higgadt maradni és visszaindultam végezni a dolgomat. Körülbelül 5 perc múlva ismét zaj ütötte meg a fülemet és tudtam,hogy valaki vagy valami van kint. Kezembe vettem az egyik seprűt, ami az ajtó mögött állt és kisettenkedtem előre. Szétnéztem, de megint semmi. Egy árva lélek sem.
-Pedig biztos voltam, hogy nem vagyok egyedül. - értetlenkedtem. Rápillantottam az órámra és megdöbbenve vettem észre, hogy már 8 óra is elmúlt, tehát ideje bezárni. Ráfordítottam a kulcsot az ajtóra és nekiláttam felmosni mindenhol. Pár perc múlva azt hittem szívrohamot kapok,amint meghallottam ugyanazokat a furcsa zajokat, amiket egy fél órával ezelőtt. Ám most nem itt kint, hanem hátul a konyhában. Most már tényleg biztos, hogy van itt valaki más is. Nagyon féltem és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam a bejárat felé. Be volt zárva! 
-Gyerünk Sung Min, itt kell lennie!- biztattam magam, miközben a kulcsom után keresgéltem a zsebemben,mind hiába. Pánikba estem. Most mi legyen? A dolog akkor vált igazán ijesztővé, amikor lépteket hallottam. Gyorsan bebújtam az egyik asztal alá és imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. Kinyílt az ajtó,de nem láttam kijönni senkit. Felnéztem, hátha látok valamit. Senki. Talán itt az idő, hogy valahogy kitörjek innen. Odaosontam a pult mögé, hogy találjak valamit amivel kitudom nyitni az ajtót. Ebben a pillanatban valaki megragadta a derekamat, majd a másik kezével a számat is befogta.
-Ha nyugton maradsz nem lesz semmi baj! - suttogta a fülembe. 
Ledermedtem a félelemtől. 
-Na most szépen csendben maradsz, rendben?- folytatta, én pedig olyan hevesen ráztam a fejemet, mint egy bólogatós kiskutya.
Éreztem, ahogy lassan leemeli a kezét a számról, de még így sem tudtam megnyugodni. Azzal viszont tisztában voltam,hogy milyen helyzetbe kerültem. 
-Na látod nem is volt ez olyan nehé... - de nem tudta folytatni,mert sikerült kijutnom a szorításából és azonnal elkezdtem hátra futni, de nem értem el még az ajtót sem,rögtön visszarántott. Hátulról átkarolta egész testemet ,ezzel kezeimet is leszorítva. Ficánkoltam, ugráltam, egyszóval mindent megtettem, hogy kiszabaduljak ,de hát  persze semmi sem használt. 
-Miért nem tudsz csak egyszerűen engedelmeskedni ha azt mondják neked,hmm? - kérdezte most már egy fokkal ingerültebben.
A furcsa az,hogy egy szó sem jött ki a számon, pedig megvolt rá a lehetőségem, hogy elsikítsam magam, de valamiért nem voltam rá képes.
-Figyelj jól arra, amit most mondok neked! Elengedlek, de csak ha követed az utasításaimat. 
Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi lenne a helyes válasz tőlem, de nem volt idő feszegetni a tűréshatárait, így alig hallható hangon kinyögtem egy "értettem" szerűséget. 
-Ez a helyes hozzáállás, most pedig hunyd le a szemedet és addig ne nyisd ki, amíg azt nem mondom, hogy lehet, világos?  
-De miért? - értetlenkedtem, bár nem kellett volna éppen most vitába szállnom egy olyan emberrel,aki ki tudja mit akar tenni velem.
-Ejj ejj...látom te tényleg nagyon makacs vagy! Csak tedd, amit mondtam. - parancsolt rám.
Nem volt más választásom. Lassan lehunytam a szememet és vártam,hogy vajon mi fog történni. Már nem éreztem ,azt az erős szorítását, amivel egy perce még tartott. Hallottam, ahogy elém lép. Eltelt pár perc és még mindig nem tudtam,hogy mire készül. Éreztem, ahogyan tarkómra helyezi a kezét és úgy von közelebb magához. Megállt. Egyre szaporábban vettem a levegőt és ezzel nem csak én voltam így. 
-Nyugalom...- suttogta magában és vett néhány  mély lélegzetet. Nem tudtam mire készül. Talán ez lesz az első gyilkossága és most ezért ilyen ideges? Jaj csak ezt ne! !! Ám egyszer csak....valami nem stimmelt. Hirtelen valami hozzáért az ajkamhoz. Először nem is sejtettem, hogy éppen mi az,de végül megvilágosodtam.  Jézusom,most tényleg megcsókolt? Na nem,ez azért. ..csak nem az...ugye? Jaj dehogynem, ez bizony az!! A helyzet elég kellemetlen volt,főleg mert azt sem tudtam, hogy kitől kapom életem legelső csókját, amely megvallom nagyon különös érzéseket váltott ki belőlem. Egy megmagyarázhatatlan dolog lett úrrá rajtam ebben a pillanatban. Úgy éreztem majd felrobbanok, hiszen olyan gyengéden mozgatta ajkait az enyémen, szinte beleborzongtam. Ennek ellenére nem voltam képes visszacsókolni,hiszen hogyan nézne az ki. Néhány percig tartott csupán, amikor lassan elhúzódott tőlem és leeresztette a kezeit a tarkómról. Annyira zavarban voltam,hiába volt még mindig csukva a szemem önkéntelenül is lehajtottam a fejem. Biztos olyan piros voltam, mint egy paradicsom. 
Halk kuncogást hallottam és ezt nem hagyhattam szó nélkül. 
-Most mi az? Kinyithatom végre a szemem? - kérdeztem kissé felháborodva, hogy milyen jól szórakozik zavaromon, de azért visszakellett fognom magam.
Vártam a választ, de nem jött. Nem bírtam tovább és nagyon lassan kinyitottam résnyire az egyik szemem. Ekkor vettem csak észre, hogy egyedül vagyok. 
-Hová tűnt? – tűnődtem el zavarodottan. Körülnéztem és megbizonyosodtam róla, hogy nincs itt senki más. Közben eszembe jutott az a bizonyos csók. Odakaptam az ajkamhoz, amely az imént találkozott az övével.  El sem hiszem,hogy ez velem történt meg és ráadásul van pár megválaszolatlan kérdés is. Például miért jött ide ez a személy és miért csókolt meg? Mi volt ezzel a célja? Miért pont engem?
-Talán perverz? - jutott eszembe ez az opció is. Remélem nincs igazam.
Fogtam a dolgaimat és megpróbáltam minél hamarabb elhagyni ezt a helyet. Meglepődve láttam,hogy a kulcs az ajtóban volt.
-Dehát, amikor kiakartam menni nem volt itt.- ráztam a fejem. Mindegy hisz ami megtörtént, az megtörtént. Elindultam tehát hazafelé. Útközben csak úgy járt az agyam. Mikor hazaértem, megálltam a bejárati ajtó előtt. 
-Ji Hoon, te szemét! - csúszott ki a számon, magam sem értem miért.
Ekkor lépteket hallottam.
-Ennyire hiányoztam? - jött a kérdés a hátam mögül és megpillantottam megvetésem tárgyát ,vagyis inkább  személyét. Döbbenten bámultam rá szinte tátott szájjal. Mégis hogy tud ez mindig így meglepni?
-Csukd be a szád még belerepül valami. - kuncogott, majd elém sétált, hogy az előbb említetteket be is hajtsa ,ám abban a pillanatban, hogy hozzámért eltoltam a kezét.
-Nincs is nyitva és nem hiányoztál, nehogy azt hidd, hogy csak körülötted forog a világ! - förmedtem rá.
-Valami rosszat tettem? Mondd meg nyugodtan.
-Nem...én nem mondtam ilyet..m-miért kérdezed? 
-Hmm lássuk csak..először is titokban szemétnek tartasz,hiszen ezt te magad mondtad az imént, másodszor ahogy hozzád akartam érni rögtön ellökted a kezem és nagyon ideges lettél. Tehát ezek alapján jogos a kérdésem? - összefonta a karjait és úgy nézett rám, mint aki épp most győzedelmeskedett felettem és ez tulajdonképpen igaz is volt.
Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak álltunk ott némán. 
-Én...- kezdtem volna magyarázkodni, ám ő ekkor közelebb lépett hozzám. 
-Igen..? Mondd! - suttogta a fülembe, amitől tetőtől talpig elpirultam. 
-N-n-nincs mit mondanom..- dadogtam, mint egy idióta, aztán sarkon fordultam és megpróbáltam minél gyorsabban eliszkolni onnan. Nem engedte ,így az ajtóm elé állt.
-Most meg mi a fenét csinálsz? – fakadtam ki. 
-Még nem végeztünk. Azt hiszed,ha elmenekülsz és kikerülöd a választ jobb lesz? 
-Miért is kéne neked válaszolnom? 
-Sung Min...
-Szóval tudni akarod miért vagyok ilyen mérges? Hogy miért löktem el a kezed,amint hozzám akartál érni? Hogy miért tartalak szemétnek? Hogy miért nem hiányoztál? - háborodtam fel,de tudtam, hogy addig úgy sem enged be, amíg nem kap egy épkézláb magyarázatot..
-Azért voltam ilyen, mert bántott az, hogy megígértél valamit és mégsem tartottad be...- sóhajtottam egyet mielőtt folytattam - Már vagy egy hete nem jelentkeztél, pedig azt mondtad,hogy jössz, erre hirtelen eltűnsz. Tudod te milyen rosszul esett ez tőled? - fejeztem be végül.  Láttam, hogy meglepődött ezen a válaszon. Nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust, így fejemet lehajtva bámultam a padlót a továbbiakban.  A következő pillanatban erős karjait körém fonta és egy erőteljes ölelésbe vont.
Olyan idilli volt ez az egész, ami most történt. Bárcsak megtudnám fejteni,hogy mi zajlik jelenleg Ji Hoonban, azonban  az én érzéseimet is lehetne boncolgatni. 
-Bocsáss meg! Soha többé nem hagylak magadra. - jött a válasz. Nyeltem egy nagyot .Annyira elgyengültem az ölelésétől, hogy majdnem elestem és ha a fiú nem tartott volna talán meg is történik.
-Akkor most megígérem, hogy holnap elviszlek egy meglepetés helyre. Délelőtt 10-re itt vagyok és ne késs!- majd elengedett és nyomott egy puszit az arcomra. Ez már tényleg sok volt. De még mielőtt megüthettem volna már csak a távolodó hátát és egy ajtócsukódást láttam. - Pff..és még én menekülök? Majd mosollyal arcomon én is bevonultam saját lakrészembe. Lezuhanyoztam, megvacsoráztam és irány az ágy.

*

Másnap reggel felkeltem, kimentem a konyhába és készítettem magamnak valami harapnivalót. Mikor végeztem bementem, felkaptam magamra egy fehér atlétát meg egy farmer rövidnadrágot és elhatároztam, hogy ma olvasni fogok. Kiválasztottam egy könyvet, de még kinyitni sem volt időm, rögtön csengettek. Ránéztem az órámra. Öt perc múlva 10. 10 óra, ami azt jelenti, hogy...hmm. Ji Hoon!! Elfelejtettem,amit tegnap mondott. Aishh, hogy lehetek ilyen feledékeny ?! 
-Nyitom! - odaugrottam a bejárathoz de előtte rendbe tettem magam.
Miután lecsuktam a kilincset, megpillantottam őt egy száll rózsával a kezében.
-Nem késtem. Tessék ezt neked hoztam, remélem tetszik. - majd udvariasan odanyújtotta a gyönyörű virágot. 
-Hmm fehér rózsa, köszönöm. - szippantottam bele és egy apró könnycsepp kúszott végig az arcomon.
-Mi a baj, talán nem szereted? Hozhatok egy másikat!- észrevettem ,hogy nagyon megijedt, de csak odahajoltam hozzá és megöleltem. 
-Anyukámnak is ez volt a kedvenc virága, szóval köszönöm szépen! - nyugtattam meg. Kezét körülfonta hátamon és fejét a nyakam hajlatába temette. Így álltunk még néhány percig,aztán rádöbbentem, hogy pontosan mit is csinálunk, ezért lassan eltoltam magamtól. Látszott rajta, hogy ő is zavarban van. 
-És hová is akartál vinni? - kérdeztem. 
-Naa, hiszen ha most elmondom nem lesz meglepetés. Gyere! - megragadta a kezem és maga után húzott. Nem volt időm még tiltakozni sem.  Felszálltunk egy buszra és elfoglaltuk  a leghátsó két szabad helyet. A fiú felkészített engem, hogy ez nem csak egy pár perces utazás lesz. 
-Majd szólok ha megérkezünk, úgyhogy nyugodtan aludhatsz. 
-Ahh babo, miért nem szóltál hamarabb, akkor hoztam volna valami ennivalót is..- ezzel egy időben megpöcköltem a homlokánál fogva.
-Áuuu! ! Te pedig szólhattál volna, hogy milyen veszélyes vagy,akkor talán nem vállalkozom egy ilyen hosszú utazásra veled. - gúnyolódott. 
-Yááá Park Ji Hoon! !- hisztérikusan kiáltottam rá, mire szinte az egész busz minket bámult. Mindketten összenéztünk és egy erőltetett mosollyal próbáltuk elfeledtetni az előbb történteket. 
-Hé jobban vigyázz a barátnődre, vagy ha nem megy passzold át öcsi! !
-Viselkedjetek ott hátul fiatalok! - hallatszottak a reakciók..vegyesen.!

Néhány perc néma csend után megszólalt Ji Hoon is:

-Ohh Yoboo, bocsáss meg nekem, ígérem többet nem teszek ilyet! 
-Mi van? ? Dilibogyót szedtél? Ja és én nem vagyok a Yob..- teljesen kiakadtam a fiú szavain, de még az én mondandómat sem tudtam rendesen befejezni, anélkül hogy közbe ne vágott volna!
-Jaj ne szégyenlősködj, tudja itt mindenki, hogy ez csak egy kis szerelmi civódás volt, igaz édesem?  - ezután ismét csak forró ajkait éreztem, ahogy rátapadtak az arcomra. A pupilláim kitágultak és elapadt a szómenésem. Elhúzódott egy picit és széles mosollyal szája sarkában vigyorgott rám. Karját átfonta vállam felett, aztán lehunyta szemeit, mint aki jól végezte a dolgát. Tényleg nagyon jóképű volt. De nem hagytam, hogy ez a tény befolyásoljon, így nem is ráztam le a kezeit magamról, hanem inkább szó nélkül követtem a példáját. Nem tudom mennyi idő telhetett el és  mikor kinyitottam a szemem fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Azonban az nagyon is feltűnt, hogy Ji Hoon és én elég közel kerültünk egymáshoz alvás közben. A keze már nem a vállam felett volt,hanem az egyik  hátulról  míg a másik előlről font körül engem. Arcomon éreztem meleg lehelletét és hallottam halk szuszogását. Lassan elhúzódtam tőle, de ekkor elkezdett ébredezni. Jobbnak láttam nem felkelni, úgyhogy hagytam, hogy ő legyen az első, aki ezt megteszi. Magamban csak azon tudtam gondolkozni, hogy vajon miért nem enged még el,hiszen már eltelt néhány perc. Viszont ahelyett, hogy elengedne, most még erősebben ölelt magához. A szíve furcsamód gyorsabb ütemben dobogott és szerintem az enyém is. 
Egy kicsivel később már kezdett kényelmetlen lenni ez a pozíció, ezért bölcsebbnek láttam kinyitni a szemem.
-Hmm hol vagyunk? - tetettem a most felkelő,kómás fejű buta kislányt. 
-Jó reggelt királylány, vagy mondjam inkább, hogy jó estét? - mosolygott rám.
-Micsoda, már este van? Mégis hová akartál vinni engem? 
-Nyugi mindjárt ott kéne lennünk... - azonban nekem korántsem tűnt határozottnak a fiú hangja. Észre is vettem, hogy erőteljesen próbálja betájolni, hogy merre is járhatunk. Ráemeltem a tekintetem , de csupán csak kétségbeesést véltem felfedezni Ji Hoon szemeiben. Csak ki ne mondd azt amire gondolok! 
-Sung, ne ijedj meg! - szólalt meg pár pillanat múlva. 
-Mégis miért tenném? 
-Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket szeretnéd először hallani? 
-Huuhh...legyen előbb a jó hír, hátha nem lesz olyan vészes a rossz.
Ekkor zavartan simogatni kezdte a tarkóját, nyelt egy nagyot és folytatta a mondandóját.
-Hát igazából nincs is semmilyen jó hír, csak megpróbáltam egy kicsit húzni az időt mielőtt megfojtanál...
-Ji Hoon...!!- válaszoltam kissé idegesen.
-Az igazság az, hogy eltévedtünk... már vagy két órája le kellett volna szállnunk... kérlek ne bánts! - tette kezeit a teste elé védekezésképp. Igen, kiakadtam, de ki ne lenne ilyen hangulatban ha ez történik vele. Fujtattam és elszámoltam magamban szépen,lassan 10-ig, mindeközben nagyokat lélegeztem. 
-Nyugalom Sung Min, huuuh ki....huuuh be.
-Tényleg nem akartam, hogy így történjen...sajnálom! - hajtotta le a fejét bűnbánóan. 
Először nagyon nagyon dühös voltam rá, de rögtön elszállt minden haragom, mert olyan őszintének tűnt és végül is tényleg nem az ő hibája. Mármint az, de ugyanakkor vicces is, hogy így alakultak a dolgok. Rámosolyogtam és abban a pillanatban, hogy felém emelte tekintetét tudtam,hogy nem erre számított tőlem. 
-Nem is vagy mérges? - kérdezte félénken. 
-De, az vagyok. Ám ugyanakkor vicces is ez az egész, nem gondolod? 
-Milyen meglepetésekkel rukkolsz még elő Sung Min? - csodálkozott viselkedésemen. 
-Még nem ismersz  elég jól. - vágtam rá. 
Egy kicsit most visszafogta a nevetést és komolyabb arccal közelebb ült hozzám. 
-Szívesen megismernélek közelebbről is…- szinte suttogta a szavakat. Újra rám jött az öt perc. Azt sem tudtam hol áll a fejem. Az ajkai olyan közel voltak és észrevettem, hogy ő is az enyéimet méregeti. 
-Öhhm le kéne most már szállnunk. - távolodott el tőlem.
-Jó jó...rendben, ez egy remek ötlet, mire várunk még. ?- gyorsan felálltam mellőle és odasétáltam az ajtóhoz. Leszálltunk aztán kérdőn pillantottam a fiúra. 
-És most hogyan tovább Sherlock?