Sziasztok :) Bocsánat , hogy csak most írok ,de nagyon el voltam havazva a sok tanulással :( De mostantól remélem több időm lesz és tudom hozni a legújabb részeket; ) Addig is jó vakációt mindenkinek !! :*
~JaeMin~

8.fejezet

Hello Mindenkinek! Most egy kicsit hamarabb sikerült végeznem az utóbbi részekkel...úgyhogy jó olvasást kívánok!!

 ∾Jae Min∾

 

Gyalog folytattuk az utat ,eközben néma csend telepedett ránk. Észre sem vettem, hogy elkezdett sötétedni, amíg a nap teljesen el nem tűnt az égboltról. Rám tört a félelem, hiszen nem valami barátságos környéken lófráltunk ebben a napszakban, de próbáltam magam visszafogni, hogy Ji Hoon ebből a rettegésből semmit se vegyen észre. 
-Ahhh már vagy egy órája sétálunk, mégis meddig kell még? - kérdeztem hosszas csend után.
-Ne nyafogj, már nemsokára ott leszünk.
Kifújtam egy jó adag levegőt és csendben követtem az előttem sétáló fiút. Ő nem fáradt? És amúgy is hová akar vezetni? Érdemes benne megbíznom? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Az ösztöneim azt súgták, hogy tartsak vele,nem lesz semmi bajom belőle. Ártani csak nem árt nekem. Addig-addig méláztam, hogy nem figyeltem magam elé, amikor szép lassan nekiütköztem valaminek és a földön kötöttem ki. Fejemhez kaptam,ami egy kicsit sajgott és felnéztem hátha kiderül mi okozta számomra a földre huppanás "örömét" . Csak egy nagy, széles hátat láttam, aztán egy túl jóképű arcot,ami engem vizslatott. Nekimentem Ji Hoon-nak. Már nem is tudtam a fájdalmaimmal foglalkozni, főleg mikor lehajolt hozzám. 
-Minden okés? – kérdezte. Talán némi aggodalommal? 
-P-persze,minden tuti, de azért léci szólj előre, ha megszeretnél állni. - tettem hozzá mintegy megjegyzésként. Erre csak elmosolyodott és kezét nyújtva felsegített. 
-Akkor megszeretnék állni, Sung! - mondta csöppnyi gúnnyal. 
Hitetlenkedve néztem rá, de nem szóltam, habár nehéz volt visszafogni magam. 
-Megérkeztünk, gyere! - csuklómnál fogva megragadott és úgy húzott tovább.  Valami erdős úton lehettünk, igaz sötét volt de szerencsére a hold és a csillagok segítségével világosabb lett minden. Hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy mégis minek a hangja ez. Azonban mikor kiértünk a fák közül, valami elképesztően gyönyörű látvány tárult elém. A tenger. Ji Hoon tovább húzott egészen a part menti sziklákig. Ott pedig le is ültünk egyre. 
-Ez csodálatos!!- feleltem még mindig az előttem elterülő kép látványától kábultan. - De hol vagyunk? 
-Látod azt a szigetet ott messzebb? Az ott a Dokdo- sziget.
-Nagyon szép! 
-Tudtam, hogy tetszeni fog, ezért is hoztalak ide. - vigyorgott rám én pedig viszonoztam. 
-Te most vagy itt először vagy... - kérdeztem, de közbevágott.
-Nem, általában mindig ide jövök, ha szomorú... vagy ha csak egyszerűen boldog vagyok. Tudod, itt  közelebb érzem magam a csillagokhoz és ezáltal a szüleimhez is… - a végén kicsit elhalkult. 
-Ne vedd személyeskedésnek, de mi történt az igazi szüleiddel? 
Csendben vártam a választ ,de nem válaszolt, így jobbnak láttam nem zargatni. 
-Elhagytak. –felelte. - Odaadtak a jelenlegi szüleimnek, aztán nem jelentkeztek többet. 
-Akkor miért jössz ide? Honnan tudod, hogy meghallgatnak itt? - zúdítottam rá a kíváncsiságom. 
-Mert az anyám, azt mondta, hogy ha az apám nem is, de az édesanyám pár évvel ezelőtt betegségben elhunyt. Lehet, hogy rossz ember volt, de mégis csak az édesanyám..és..és..-nem tudta folytatni ,mert előtörtek belőle a könnyek. Még sosem láttam ilyennek ezt az erős, és magabiztos fiút, így megtörve. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy megremeg, de aztán ő is visszaölelt.
-Ne sírj Ji Hoon, nincsen semmi baj! - próbáltam csitítgatni, ami be is vált. Megtörölte kissé nedves szemeit és úgy nézett fel az enyémekbe. Kezével végigsimított az arcomon és észre sem vettem, hogy én is hullajtottam egy pár könnycseppet. 
-Inkább te ne sírj! - válaszolta immár teljesen nyugodt hangon, mintha mi se történt volna. 
-Nem tudom, hogy mondtam e már, de nagyon örülök, hogy itt vagy velem..
-Én is örülök, főleg, hogy megmutattad nekem ezt a helyet is. Most én is úgy érzem, hogy közelebb vagyok anyához. - néztem fel az égre. 
-A te anyukáddal mi történt? - kérdezte kíváncsian. 
-Ő is betegségben halt meg, amikor 10 éves voltam. Nagyon hiányzik.

 Már kezdtem volna én is bele a sírásba, de a fiú gyorsabb volt, mint az előtörni készülő könnyeim és hátulról átkarolva néztünk fel mindketten a csillagokra a saját gondolatainkba merülve. 
Nem szóltunk egy szót sem,hiszen tudtuk ,hogy ez a pillanat nem a szavaké. Az idő gyorsan eltelt és éppen ezért, később úgy döntöttünk itt az ideje elhagyni ezt a területet. Ismét az autópályán találtuk magunkat. Megnéztük a buszmegállóban, hogy mikor jön a legközelebbi busz. Döbbenten néztünk a táblázatra. 
-Micsoda! !Reggel 8? ?- kiáltottuk szinkronban. 
-Ji Hoon, ez már a te hibád! Hová megyünk most? - háborogtam. 
-Honnan tudjam és amúgy is, néhány órája még nem az én hibám volt, most meg...- azzal legyintett egyet és elindult az egyik irányba. 
-Park Ji Hoon, ne merészelj engem itt hagyni! - futottam utána, de ő még csak rám sem nézett. 
-Hé, most megsértődtél? 
Nem válaszolt még mindig. Ott ugrándoztam körülötte, de mintha ott sem lettem volna csak szép lazán sétált. Megelégeltem a dolgot és elhatároztam, hogy itt az ideje durvább eszközökhöz folyamodni. Teljes erőmből rávetettem magam a fiúra.  
-Áuuu mégis mi a fenét művelsz? - mérgelődött alattam. 
-Ahh most már figyelsz rám? 
-Eddig is figyeltem.
-Tényleg? Pedig neked, nem úgy tűnt. 
Kisebb csetepaté alakult ki köztünk és végig ebben a pozícióban.
-Jó te nyertél, most már leszállnál rólam? - adta meg magát, aminek nagyon örültem, ezért teljesítettem a kérését. Ám amikor felakart tápászkodni, egy nagy kiáltás hagyta el a száját. 
-Mi az, mi történt? - kérdeztem ebben az esetben én aggódtam érte. 
-Valami megvágta a kezemet...basszus!
-Hadd nézzem. .- odanyúltam a kezéért és megláttam a kis sebet, amiből néhány csepp vér bugyogott kifelé. Elővettem egy zsebkendőt és azzal próbáltam letörölni. Amint végeztem ,kivettem a zsebemből egy kendőt is, de még mielőtt átfontam volna a sebes részen, adtam rá egy gyengéd csókot. Ji Hoon ekkor rögtön elhúzta tőlem a kezét. 
-Mit csinálsz? 
-Jaj ne izélj már csak megpusziltam, ettől még nem dől össze a világ. 
-Jó értem, hogy megpusziltad, de miért? Amúgy is tudok egy jobb helyet ,amit puszilgathatnál…- csücsörített felém.
- Álmodozz csak te lökött! –nevettem el magam. –De nem. Tudod ,amikor kicsi voltam és sokat elestem, anyukám mindig adott egy puszit a sebemre és azt mondta, hogy így hamarabb begyógyul. Na most már add vissza a kezed! 
Először azt gondoltam, biztos idiótának tart, de később láttam rajta, hogy megérti mit miért teszek. Bekötöttem a sebet és segítettem neki felállni.
-Öhmm köszönöm. - bukott ki belőle. Csak mosolyogni tudtam és ezután tovább haladtunk. Már éjfél is elmúlhatott, de mi még mindig nem álltunk meg. 
-Na jó, azt hiszem itt az ideje egy kis pihenőnek. - jelentette ki a fiú, ami ellen semmi kifogásom nem volt.
Leültünk az útszélre és csak néztünk ki a fejünkből. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak a mai mozgalmas napom eseményeire. Hogy keveredhettem pont Ji Hoon-nal össze? Magam mellé pillantottam és észrevettem, hogy ő is éppen engem bámul. Farkasszemet néztünk, nem akartam veszíteni ebben, de annyira erősnek bizonyult, hogy nem bírtam tovább. Pedig ez nem is volt hivatalos verseny, csak egy kis erőpróba a részemről. 
-Mi az, talán zavarba hoztalak? - tette fel a kérdést, amitől ezidáig tartottam. Ismét ránéztem, ám most dühösen. 
-Pff, te? Engem? Zavarba? Ohh kérlek...- nevettem kínomban. 
-Gyenge próbálkozás, de akkor is aranyos vagy.
Hogy miiiii? Aranyos? Miért hoz mindig ilyen helyzetbe ez a srác?  Legszívesebben én is azt mondtam volna neki, hogy te is nagyon cuki meg édes vagy, de azért ez elég hülyén nézne ki. Ehelyett gyorsan elkaptam róla tekintetem és elkezdtem játszadozni a cipőfűzőmmel. Kuncogást hallottam és tudtam, hogy ennek a felhőtlen jókedvnek csakis én lehetek az okozója. Később tovább haladtunk és meg sem álltunk a legközelebbi boltig. Bementünk és vettünk valami harapnivalót. Megreggeliztünk és ekkor mindketten megláttunk egy buszt.
-Busz! !!- kiáltottunk fel egyszerre. Elkezdtünk rohanni a buszmegállóig és sikeresen fel is szálltunk rá. Helyet foglaltunk és megbeszéltük,hogy ki mikor aludhat vagy éppen, mikor kell ébren lennie, hogy a történelem meg ne ismételje önmagát. Ezt a hadműveletet egészen Szöulig hiba nélkül  teljesítettük. Hazagyalogoltunk és meghívtam Ji Hoon-t ebédre. Miközben főztem jól elbeszélgettünk mindenféléről, hogy hol tanult, vagy éppen mik a jövőbeli terveink.
-Most komolyan? Te is a Semyung egyetemre fogsz járni? - kérdezte megdöbbenve.
Én csak hevesen bólogattam, de legbelül örültem, hogy mindketten ugyanarra a helyre fogunk menni, legalább lesz egy ismerősöm. 
-Daebak! ! 
-Ne daebak- oz, inkább segíts megteríteni az asztalt. - osztottam ki rá a feladatot. Vállát felvonva, szó nélkül teljesítette a kérésemet. 
-De kis hatékony vagy, komolyan a végén még alkalmazlak takarítónak is, hátha ott is így működsz majd. - viccelődtem. 
-Jaj de vicces vagy ma…- durcizott, de akkor is láttam egy apró mosolyt a szája sarkában.
-Hát akkor jó étvágyat, remélem ízleni fog! 
-Azt én is remélem. - vágott vissza.
Nekiláttunk, azonban annyira el voltam foglalva a Ji Hoon-nal való beszélgetésben, hogy nem néztem a szám elé. A leves pedig még nagyon forró volt és ez okozta, hogy amint hozzáért az étel az ajkaimhoz hangos jajgatásba kezdtem.
-Áuuu ááá...ez forró! !
-Miért nem gondoltál erre hamarabb?- oktatott ki.
-Adj vizet vagy csinálj valamit gyorsan, kérlek! ! - kérleltem. 
-Te mondtad! - tette fel a kezét. Felállt a helyéről, odasétált hozzám és ajkait az enyémre tapasztotta. A szemeim majd kiugrottak. Ő viszont nagyon higgadt maradt. Nem tartott sokáig. Miután elhúzódott elment a konyhába és hozott egy kis vizes kendőt és azzal kezdte el törölgetni finoman az ajkaimat. Én még mindig le voltam sokkolva az előbbiek miatt.
-Mi a baj? - kérdezte, mint aki tényleg nem tudja ,hogy mi a bajom.
-Még kérdezed? Mi volt ez az előbb?

 -Mi? 
-Ne tettesd a hülyét! - mérgelődtem. 
-Ja ,a puszi?
-Igeen zsenikém, a csók! !
-Az csak a gyógypuszi volt, hiszen te mondtad, ha adok akkor hamarabb begyógyul a seb. Te is ezt csináltad velem, nem emlékszel? - fonta össze a karjait. 
-De-de az más helyzet volt. - próbáltam győzködni. 
-Ez teljesen ugyanaz, ja és ez csak puszi volt, viszont én úgy látom neked többet jelentett.
-Mi-miből gondolod ezt? - jöttem teljesen zavarba.
-Hát az imént nem csak szimplán puszinak, hanem egyenesen csóknak tituláltad az egészet. 
Jaj ne már, most tényleg ennyire odafigyelt arra, amit mondtam? 
-Az csak merő véletlen volt és amúgyis  ez a számon történt, szóval már csóknak minősül. 
-Akkor legyen az, ha neked ilyen sokat  jelent. Komolyan úgy viselkedsz mintha legalább ez lett volna az első csókod...- akadt ki egy kicsit. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg az volt-e,vagy pedig már a második, mivel ott van a titokzatos kávézóban történt incidens.
-Dehogyis, már számtalanszor csináltam ilyet! !- mentegetőztem. Persze alap, hogy ez csak kamu volt, de jobb ha ő nem is tud róla semmit.
-Aha értem, tehát már "számtalanszor"  ? Szeretnél még egyet hozzácsatolni ehhez a végtelennek tűnő listádhoz? 
-Ne legyél már bunkó, nem úgy értettem...csak... tudod mit, inkább hagyjuk! -legyintettem felé és folytattam tovább az ebédet. A továbbiakban nem nagyon beszélgettünk.
-Elvihetem a tányérod? - kérdeztem tőle, amint végeztem az enyémmel. 
-Még eszem,ha nem vennéd észre. 
-Oké. - forgattam a szemem és készültem a konyha irányába tovább állni. Erre Ji Hoon megragadta a csuklómat és visszarántott magához.
-Haragszol még mindig amiatt a csók miatt? 
-Dehogyis, miért haragudnék? Amúgy meg ne feledd,hogy az csak egy "gyógypuszi" volt...- macskakörmöztem a levegőbe-…szóval ne képzelj bele többet,mint ami.
-De akkor is, most olyan ellenszenves vagy. Ha tényleg megbántottalak valamivel, akkor mondd nyugodtan.
-Te nem tettél semmit, ne aggódj! - nyugtattam meg. Igazából tényleg nem volt semmi bajom vele, csakis magammal. 
-Biztos? 
-Ji Hoon, hányszor kell még elmondanom, hogy...- ekkor elém lépett és erős csiklandozásba kezdett. Annyira jól esett most ez a kis vidámság, hogy egyáltalán nem zavart volna, ha belehalok ebbe az erőteljes nevetésbe. Végül azért mégiscsak abbahagyta és miután lehiggadtunk, mindketten elindultunk a konyhába. 
-Akkor szent a béke? - mutatta felém a kisujját. 
-Eddig is az volt.- fogadtam el a kisujjesküt. Mintha egy aprócska fény gyulladt volna azokban a mély, csokoládébarna szemeiben. Gyönyörűek voltak. Elmosogattam, amíg ő körülnézett a lakásban és próbálta lefoglalni magát valamivel.
Eltelt az idő és már délután 4 óra volt,amikor úgy gondolta szedi a sátorfáját és hazaindul. Egyedül maradtam. Sok minden történt ebben a szűk 2 napban és nem is volt izgalommentes, ezt bátran kijelenthetem. Csak ültem a kanapén és azon járt az agyam, hogy mivel is kéne elütni az időt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy apa az. 
-Szia apa, mi újság? - kezdeményeztem a beszélgetést. Nagyon örültem, hogy végre hallhatom a hangját,már annyira hiányzott. 
-Szia kincsem! Itt minden rendben van, csak szörnyen hiányzol nekem és Jae Min húgodnak is. Mesélj, mi történt veled az elmúlt napokban? Sajnos nem lehetett téged elérni, pedig már tegnap is kerestünk. 
-Igen, mert nem volt térerőm, tudod, tegnap kirándulni voltam. Nagyon szép helyen jártam, majd ha eljöttök elviszlek titeket is oda.
-Ohh értem,rendben van kicsim. És egyedül mentél? - faggatott tovább ,pedig imádkoztam, hogy csak ezt a kérdést ne tegye fel. Gyorsan reagálnom kellett.
-Nem,apa, nem egyedül voltam. Velem jött az egyik itteni barátom is...szóval ne aggódj! - nyugtattam meg. Úgy véltem jó választ adtam,hiszen ezután már nem is nagyon kérdezősködött ezt a témát illetően. 
-Ja tényleg ,majdnem elfelejtettem mondani, hogy Jae Min és én szeretnénk majd meglátogatni, de csak ha a suli elkezdődött. Körülbelül az őszi szünet környékén. – folytatta a mondandóját. Apukám kifogyhatatlan volt ezen a téren. Mindig is szeretett sokat beszélni, ezért is volt olyan barátságos és előzékeny másokkal szemben. 
-Az nagyon jó lenne! !- kiáltottam  a telefonomba  a nagy izgalomtól.
-Akkor ezt is megbeszéltük. Mostmár jobb ha leteszem, nem szeretném ha fogyna a pénz. 
-Igazad van, de azért nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Nagyon hiányoztok és már nagyon várom, hogy újra lássalak benneteket.
-Mi is kicsim! Jó éjszakát és vigyázz magadra! 
-Ti is és puszilom Jae Min-t is! Szia! 
Ezzel ki is nyomtam a készüléket.  Ez már nagyon kellett, hogy hallhassam őket. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Azonban itt is koncentrálnom kell a céljaimra. Hamarosan elkezdődik az egyetem és ott is helyt kell állnom. Az este folyamán elintéztem a szokásos teendőimet és bebújtam a pihe-puha ágyikómba. A következő reggel ismét munkába álltam. Mostmár Su Bin is velem együtt dolgozott.
-Minden rendben? Egy kicsit meggyötörtnek tűnsz? - kérdezgettem legjobb barátomat, mert tényleg nem a legjobb formában jött ma be az biztos.
-Ne aggódj, csak fáradt vagyok ennyi az egész. - adott egy harmat gyenge magyarázatot. Biztos voltam benne, hogy e-mögött bizony több rejtőzik, de úgy látszik ő ezt nem szeretné most megosztani velem. Zárás után elköszönt tőlem, azonban megpróbáltam csendben követni, hátha többet megtudok. Egészen a házukig sikerült észrevétlenül a nyomában maradnom. Ott elfutottam a ház egyik oldalán lévő ablak alá, amiről épp a nappaliba láttam be. De ez a látvány korántsem volt olyan, mint amilyet elképzeltem. Su Bin- t láttam és egy férfit, feltehetően az édesapja, akik talán…veszekednek? Végül eléggé elmérgesedett a helyzet, ugyanis a férfi a hirtelen dühtől vezérelve, egy hatalmas pofont adott legjobb barátnőm arcára. Ő rögtön a padlóra esett ,de nem sírt. Ekkor a lábammal véletlenül belerugtam a mellettem lévő kukába,ami nagy zajt vert. Gyorsan felnéztem és abban a pillanatban találkozott a tekintetem mindkettőjükével. A férfi ordibálni kezdett, aztán felvett egy nagy darab botot és azzal jött  kifelé. Nekem sem kellett több. Még mielőtt kiért volna, sprintben futva próbáltam elmenekülni. Mikor már nem láttam senkit sem magam mögött, beálltam az egyik kis zsákutcába és ott fújtam ki magam. Nem hittem el, amit egy pár perce láttam.  Hogy teheti ezt az az alak a saját lányával?  Ettől felfordul a gyomrom. Miután befejeztem a relax szünetet, elindultam haza. A bérház földszintjén jártam és gondoltam megiszom egy kis cappuccinot. Leültem vele az egyik padra és csendben nekiláttam elszürcsölni. 
A nyugodtnak ígérkező italozásomat ,egy ismerős hang zavarta meg.
-Jó estét Sung Min! - ült le mellém Jung Hee. 
-Neked is! Hát te mi járatban vagy? Csak nem én hiányoztam? - próbáltam viccelődni. 
-Hmm igen is meg nem is ..igazából Ji Hoon-hoz jöttem. - jelentette ki végül -azonban te is tervben voltál. 
-Ez megnyugtató.. .- sóhajtottam egyet. 
-Tudod, sokat gondoltam rád az elmúlt napokban, amióta nem találkoztunk...-sütötte le a szemét- és..- a folytatásra azonban nem került sor...
-Khmm, zavarok? -...emiatt. 
Amint felemeltem a tekintetem és megláttam magam előtt drágalátos szomszédomat, arcomat tenyerembe temetve dőltem előre a padon. Ez mindig megtalál! 
-Ahh Ji Hoon, hogy-hogy lejöttél, azt mondtad, hogy telefonálnod kell? !- vonta kérdőre barátját Jung Hee. 
-Te pedig azt,hogy sürgős elintéznivalód akadt, tehát kvittek vagyunk.
Ohh, hogy mibe csöppentem én? 
-Úgy néz ki, hogy el kell beszélgetnünk egymással! - néztek egymásra, szikrát szóró szemekkel. Ez új számomra, mert eddig úgy tudtam, hogy ők a legjobb barátok, akkor most mi ez az egész ? Nem szóltam közbe, hadd oldják meg maguk. 
-Srácok, én azt hiszem jobb lesz ha most megyek. - felálltam és elindultam a lépcső irányába. Amikor Ji Hoon mellé értem néhány szó ütötte meg a fülemet. 
-Ma még beszélünk! - suttogta szinte alig érthetően. 
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de akkor is belém égtek ezek a szavak. Visszaérve a szobámba töprengeni kezdtem. Vajon tényleg eljön még ma? Az órámra pillantottam. Már fél 10 is elmúlt. Nem hiszem, hogy már idedugja a képét. Hát akkor irány zuhanyozni! A zuhanykabinban álltam és éreztem, ahogy a forró vízcseppek érintkeznek addig száraz bőrömmel. Annyira jó érzés volt mindig itt állni egy fárasztó nap után. Egyszerűen minden gondom elszállt és megszűnt körülöttem a világ. Miután végeztem, magam köré tekertem egy törülközőt, egy másikat pedig a hajamra tettem. Kimentem a szobámba a pizsamám után keresgélni, de nem találtam sehol.
-Ahh mégis hol lehet? - akadtam ki kissé hisztérikusan. Kirohantam a nappaliba, hátha oda tettem le. Ott viszont olyan meglepetésben volt részem, amire soha eddigi életemben nem szerettem volna, hogy sor kerüljön. Ji Hoon állt a nappalim kellős közepén .
-J-Ji Hoon! !- ordítottam rá teljes hangerőből, de talán nem ez volt  legbölcsebb megoldás . Megfordult és szemével rögtön a testemet kezdte szuggerálni, ami ebben az esetben félig  meztelen volt. Magamra néztem és ekkor nekem is leesett mi ilyen érdekes rajtam. A kezeimmel azonnal odakaptam, hogy legalább az a maroknyi textildarab le ne essen rólam. Ő is zavarba jött és el is fordult. 
-Te meg mi a jó. ..- igen, itt egy eléggé összetett káromkodás hagyta el a számat- ...keresel itt?Egyáltalán, hogy jutottál be?- vontam kérdőre a még mindig nekem háttal álló fiút. Védekezően emelte fel a kezeit és elkezdett magyarázkodni: 
-De hát mondtam, hogy még ma eljövök,  te vagy aki nem várt rám és most ezért kerültünk ilyen kellemetlen helyzetbe..ja igen..- és ebben a percben higgadtan felém fordult-... mégiscsak vártál, hiszen az ajtó nyitva volt.- húzta gúnyos mosolyra a száját. Elképedtem. Lehunytam a szemem és próbáltam lelassítani a pulzusom, ami ebben az esetben az egekig szökött. Majd miután, úgy véltem van elég önuralmam, ahhoz, hogy szembe tudjak nézni a fiúval, óvatosan felemeltem pilláimat. Azonban már sehol nem találtam hívatlan vendégemet. 
- Hé, Ji Hoon! Merre vagy? Ha ez valami vicc, jobb ha tudod, nem nagyon van hangulatom most hozzá! - akadtam ki egy percre, hátha ettől előjön, de semmi.  
-Elment? Ez különös...
Becsuktam a nyitva tátongó ajtómat és vissza sétáltam a pizsamámért, amikor valaki hátulról átkarolta a derekamat. Még szorosabban tartottam magamon a törülközőt és éreztem, hogy egész testemmel megremegek. 

-Jézusom ,ki maga? Eresszen el!! – kiáltoztam.

-Nyugalom ,nem bántalak.
-Hunyd le a szemed! - hallatszott egy mély, érdes hang mögülem. Ez kész dejavu. Nem ellenkeztem, mert ha tudni akartam ki az, aki ezt a játékot űzi velem, akkor mindent megteszek, hogy mihamarabb rájöjjek. Valószínűleg ugyanaz, aki megcsókolt a kávézóban. 
-Ügyes. - suttogta a fülembe- és most maradj így, amíg azt nem mondom, hogy kinyithatod. 
-Azt hiszem ezt már eljátszottuk egyszer és akkor is tudjuk, hogy mi lett a vége...- puhatolóztam, de már nem számított. Megtörtént az elkerülhetetlen és ismét éreztem az ajkait az enyémen. Olyan finom csókolt és ez sokkal mélyebb volt az elsőnél. Most még szorosabban fogtam össze magamon a törülközőmet, de akkor sem bírtam ellenállni a kísértésnek. Lassan felemeltem a jobb kezem és beletúrtam titkos Rómeóm hajába, mire ő közelebb vont magához. Kezeit a derekamon pihentette és hallottam, ahogy halkan belenyög a csókba. Teljesen megbolondultam ettől a hangtól, majd ajkaim résnyire szétváltak és ő bátran befurakodott  nyelvével a számba. Minden porcikámat áthatotta a pillanat varázsa és el is ragadott volna, ha nem szakítja meg a csókot. Eltávolodott tőlem és mire kinyitottam a szemem, már nem is volt előttem. 
-Sssh...itt vagyok, de jobb ha visszacsukod a szemed.- mormogta a hátam mögül. 
-Dehát miért? Miért nem mondod el, hogy ki vagy? - értetlenkedtem. 
-Mert még nem jött el az ideje, úgyhogy kérlek hunyd be a szemed! - kérlelt tovább. Bólogattam és próbáltam teljesíteni a kérését. Meleg lehellete csapta meg az arcomat, majd forró ajkai rá is tapadtak, de csak egy pillanatra. Utána elhúzódott és hallottam óvatos lépteinek zaját. Gyorsan kinyitottam a szemem és elkezdtem a bejárat felé szaladni, de amikor feltéptem az ajtót nem láttam senkit, csakis Ji Hoon-t két pohár kávéval a kezében. Olyan képet vágott, mintha totál meztelen lennék, de ebben a percben nem is nagyon izgatott, hogy mit lát. Csak az iménti idegen és az utána maradt csók érzete töltötte ki minden gondolatomat. 

Kellemes Húsvéti Ünnepeket szeretnék kívánni mindenkinek ,aki erre az oldalra téved!:)
Kitartást a sulihoz vagy éppen a munkához ,már nincs sok hátra gyerekek! :D
Fighting:)
∾Jae Min∾

7.fejezet

 Egy nap kettő? Nem is rossz...Jó olvasást kívánok! :)

∾Jae Min∾  

 Zárás után elém jött Jung Hee, ahogy ígérte. Most valahogy sokkal jobban nézett ki. Lezser bőrdzsekit valamint egy csőszárú, sötét farmert viselt. Parfümjének illatát már messziről lehetett érezni, olyan csábító volt. Odasétált elém és karomnál fogva megragadott, hogy magához tudjon vonni. Állát megtámasztotta a fejemen  és hallottam, ahogy egy apró, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját. 
-Örülök, hogy eljössz velem. - mondta végül, majd engedett szorításán, hogy  a szemembe tudjon nézni. 
Nem tudtam mit mondani erre, ezért csak bólintottam egyet. Ezután pedig elindultunk valamerre, amit még mindig nem árult el, hogy hol van. 
-Hová viszel? - tettem fel a kérdést a már több, mint egy órás gyaloglás után. Fáradt voltam és fárasztó volt ez az egész nap is, ezért is voltam most a megszokottnál is ingerlékenyebb valamint türelmetlenebb.  Csak vigyorra tudta húzni azokat a gyönyörű ajkait és engem ezzel a  teljes tudatlanság homályában hagyott. 
-Megérkeztünk! !- kiáltott fel örömtelien. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, hogy hova hozott. Amióta itt vagyok megszerettem volna nézni a Banpo hidat és most tessék , itt van. 
-Mi az, talán nem tetszik? - kérdezte a fiú. Biztos félreérthette a reakciómat, de megnyugtattam, hogy nagyon is tetszik ez a hely.
-Huhh. .akkor nagyon örülök neki. Nem tudtam, hogy mi tetszene neked, de ezek szerint beletrafáltam. - olyan édes volt a fellelkesedését látni. 
-Hát akkor sétáljunk egyet a parton. - javasolta. Felém nyújtotta a karját és abban kapaszkodva tettünk egy kört a Han folyó gyönyörű peremén. Közben sokat beszélgettünk, többnyire az elmúlt néhány nap történésein, valamint a Ji Hoon és az ő barátságáról. 
-Mióta vagytok barátok ?- kezdeményeztem ebben a témában. Nem tagadom ,valóban kíváncsi voltam ,hogy mégis mi vette rá arra őket ,hogy barátok legyenek.
-Az általános óta. Padtársak voltunk. - kuncogott .
-Ahhh gondolom együtt rosszalkodtatok. Puskázás? Ilyesmik.
-Mond csak te is ott voltál? ! Pontosan így történtek a dolgok.
-Ejej...a fiúk általában ilyen kis rosszcsontok szoktak lenni, úgy látom ti sem voltatok kivételek. - mosolyodtam el, mire ő is így reagált.
-És te? Veled mi a helyzet? Én úgy tudom, hogy a kislányok sem a "legillemtudóbbak"  ebben a korban. 
-Ya, miket gondolsz te rólam? - csattantam fel, aztán durcisra vettem a figurát. Persze erre ő rögtön elkezdett mentegetőzni, hogy nem úgy gondolta és hasonlók. Nem is voltam rá egyáltalán mérges, csak próbáltam húzni egy kicsit az agyát, ami úgy tűnik nagyon is jól sikerült.

- Na ne már! Te most tényleg átvertél? - nevetett fel bosszúsan. 
-Na megállj! !- majd derekamnál fogva elkapott és heves csiklandozásba kezdett. Majd megszakadtam a nevetéstől, hiába is próbáltam visszavágni, ő így is erősebbnek bizonyult.
-Jó jó! !! Elég, kérlek! ! Nem bírom tovább! - adtam meg végül magam. Szerencsére meglátta képzeletbeli fehér zászlómat, amit most erőteljesen lobogtattam és leállt a kínzásommal. Mindketten egyszerre huppantunk le a mögöttünk lévő padra és ott fújtuk ki magunkat. Később, miután lenyugodtunk, csendben néztük a hidat, ami alatt csodálatos szivárványszínekben bődült a megállíthatatlan víztömeg.
Eközben viszont valami nem hagyott nyugodni. Ez pedig a mellettem ülő fiú tekintete volt, ami szinte lyukat égetett az arcomba. Én is rápillantottam ,ám azonnal elkapta a fejét . Kicsivel később úgy határoztunk, itt az ideje visszavonulni. Hazakísért, de még mielőtt benyithattam volna az ajtómon elkapta a kezemet.
-Mi az Jung Hee, szeretnél még valamit mondani? - néztem rá értetlenül. 
-Áhh nem, nyugi nincsen semmi...csak jóéjt akartam kívánni. - olyan édes volt miközben ezeket mondta. Annyira zavarban volt, ezt észre lehetett venni. Megvakarta a tarkóját és kicsiket felnevetett. 
-Háát, akkor neked is jóéjt és köszönöm ezt a szép estét! 
-Nincs mit megköszönnöd, bármikor megismételhetjük. .persze csak ha szeretnéd. - halkult el a hangja.
Bólintottam egyet, aztán integettem és besétáltam a lakásomba.

*

 A következő napon semmi érdekes nem történt. A legfurcsább az egészben, hogy Ji Hoon sem tűnt fel a színen. Pedig azt mondta, hogy később találkozunk, de úgy látszik neki a "később"  az több napig tart. Zavart is, hogy ilyen mellőzve éreztem magam. Miért vagyok ilyen? Ez annyira frusztráló. A napok pedig csak úgy teltek. Néhanapján benézett hozzám Jung Hee és néhol Hyun Woo is feltűnt. Csak ő nem. 
Jobb ha még most az elején tisztázom magamban az érzéseimet, mielőtt teljesen elvesztem a fonalat.  Hátravonultam és nekiláttam a mosogatásnak a kávézóban. Egy vendég sem volt és én is egyedül dolgoztam,amikor meghallottam valamit kintről. Letettem a kezemben lévő poharat és lassan elindultam előre. Kikukkantottam az ajtón,de furcsamód semmit sem láttam. Csak egy dologra figyeltem fel, mégpedig hogy a bejárati ajtó nyitva állt.
-Nem lehet,hogy valaki mégis besétált ide? - gondolkodtam hangosan. Próbáltam higgadt maradni és visszaindultam végezni a dolgomat. Körülbelül 5 perc múlva ismét zaj ütötte meg a fülemet és tudtam,hogy valaki vagy valami van kint. Kezembe vettem az egyik seprűt, ami az ajtó mögött állt és kisettenkedtem előre. Szétnéztem, de megint semmi. Egy árva lélek sem.
-Pedig biztos voltam, hogy nem vagyok egyedül. - értetlenkedtem. Rápillantottam az órámra és megdöbbenve vettem észre, hogy már 8 óra is elmúlt, tehát ideje bezárni. Ráfordítottam a kulcsot az ajtóra és nekiláttam felmosni mindenhol. Pár perc múlva azt hittem szívrohamot kapok,amint meghallottam ugyanazokat a furcsa zajokat, amiket egy fél órával ezelőtt. Ám most nem itt kint, hanem hátul a konyhában. Most már tényleg biztos, hogy van itt valaki más is. Nagyon féltem és amilyen gyorsan csak tudtam szaladtam a bejárat felé. Be volt zárva! 
-Gyerünk Sung Min, itt kell lennie!- biztattam magam, miközben a kulcsom után keresgéltem a zsebemben,mind hiába. Pánikba estem. Most mi legyen? A dolog akkor vált igazán ijesztővé, amikor lépteket hallottam. Gyorsan bebújtam az egyik asztal alá és imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. Kinyílt az ajtó,de nem láttam kijönni senkit. Felnéztem, hátha látok valamit. Senki. Talán itt az idő, hogy valahogy kitörjek innen. Odaosontam a pult mögé, hogy találjak valamit amivel kitudom nyitni az ajtót. Ebben a pillanatban valaki megragadta a derekamat, majd a másik kezével a számat is befogta.
-Ha nyugton maradsz nem lesz semmi baj! - suttogta a fülembe. 
Ledermedtem a félelemtől. 
-Na most szépen csendben maradsz, rendben?- folytatta, én pedig olyan hevesen ráztam a fejemet, mint egy bólogatós kiskutya.
Éreztem, ahogy lassan leemeli a kezét a számról, de még így sem tudtam megnyugodni. Azzal viszont tisztában voltam,hogy milyen helyzetbe kerültem. 
-Na látod nem is volt ez olyan nehé... - de nem tudta folytatni,mert sikerült kijutnom a szorításából és azonnal elkezdtem hátra futni, de nem értem el még az ajtót sem,rögtön visszarántott. Hátulról átkarolta egész testemet ,ezzel kezeimet is leszorítva. Ficánkoltam, ugráltam, egyszóval mindent megtettem, hogy kiszabaduljak ,de hát  persze semmi sem használt. 
-Miért nem tudsz csak egyszerűen engedelmeskedni ha azt mondják neked,hmm? - kérdezte most már egy fokkal ingerültebben.
A furcsa az,hogy egy szó sem jött ki a számon, pedig megvolt rá a lehetőségem, hogy elsikítsam magam, de valamiért nem voltam rá képes.
-Figyelj jól arra, amit most mondok neked! Elengedlek, de csak ha követed az utasításaimat. 
Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy mi lenne a helyes válasz tőlem, de nem volt idő feszegetni a tűréshatárait, így alig hallható hangon kinyögtem egy "értettem" szerűséget. 
-Ez a helyes hozzáállás, most pedig hunyd le a szemedet és addig ne nyisd ki, amíg azt nem mondom, hogy lehet, világos?  
-De miért? - értetlenkedtem, bár nem kellett volna éppen most vitába szállnom egy olyan emberrel,aki ki tudja mit akar tenni velem.
-Ejj ejj...látom te tényleg nagyon makacs vagy! Csak tedd, amit mondtam. - parancsolt rám.
Nem volt más választásom. Lassan lehunytam a szememet és vártam,hogy vajon mi fog történni. Már nem éreztem ,azt az erős szorítását, amivel egy perce még tartott. Hallottam, ahogy elém lép. Eltelt pár perc és még mindig nem tudtam,hogy mire készül. Éreztem, ahogyan tarkómra helyezi a kezét és úgy von közelebb magához. Megállt. Egyre szaporábban vettem a levegőt és ezzel nem csak én voltam így. 
-Nyugalom...- suttogta magában és vett néhány  mély lélegzetet. Nem tudtam mire készül. Talán ez lesz az első gyilkossága és most ezért ilyen ideges? Jaj csak ezt ne! !! Ám egyszer csak....valami nem stimmelt. Hirtelen valami hozzáért az ajkamhoz. Először nem is sejtettem, hogy éppen mi az,de végül megvilágosodtam.  Jézusom,most tényleg megcsókolt? Na nem,ez azért. ..csak nem az...ugye? Jaj dehogynem, ez bizony az!! A helyzet elég kellemetlen volt,főleg mert azt sem tudtam, hogy kitől kapom életem legelső csókját, amely megvallom nagyon különös érzéseket váltott ki belőlem. Egy megmagyarázhatatlan dolog lett úrrá rajtam ebben a pillanatban. Úgy éreztem majd felrobbanok, hiszen olyan gyengéden mozgatta ajkait az enyémen, szinte beleborzongtam. Ennek ellenére nem voltam képes visszacsókolni,hiszen hogyan nézne az ki. Néhány percig tartott csupán, amikor lassan elhúzódott tőlem és leeresztette a kezeit a tarkómról. Annyira zavarban voltam,hiába volt még mindig csukva a szemem önkéntelenül is lehajtottam a fejem. Biztos olyan piros voltam, mint egy paradicsom. 
Halk kuncogást hallottam és ezt nem hagyhattam szó nélkül. 
-Most mi az? Kinyithatom végre a szemem? - kérdeztem kissé felháborodva, hogy milyen jól szórakozik zavaromon, de azért visszakellett fognom magam.
Vártam a választ, de nem jött. Nem bírtam tovább és nagyon lassan kinyitottam résnyire az egyik szemem. Ekkor vettem csak észre, hogy egyedül vagyok. 
-Hová tűnt? – tűnődtem el zavarodottan. Körülnéztem és megbizonyosodtam róla, hogy nincs itt senki más. Közben eszembe jutott az a bizonyos csók. Odakaptam az ajkamhoz, amely az imént találkozott az övével.  El sem hiszem,hogy ez velem történt meg és ráadásul van pár megválaszolatlan kérdés is. Például miért jött ide ez a személy és miért csókolt meg? Mi volt ezzel a célja? Miért pont engem?
-Talán perverz? - jutott eszembe ez az opció is. Remélem nincs igazam.
Fogtam a dolgaimat és megpróbáltam minél hamarabb elhagyni ezt a helyet. Meglepődve láttam,hogy a kulcs az ajtóban volt.
-Dehát, amikor kiakartam menni nem volt itt.- ráztam a fejem. Mindegy hisz ami megtörtént, az megtörtént. Elindultam tehát hazafelé. Útközben csak úgy járt az agyam. Mikor hazaértem, megálltam a bejárati ajtó előtt. 
-Ji Hoon, te szemét! - csúszott ki a számon, magam sem értem miért.
Ekkor lépteket hallottam.
-Ennyire hiányoztam? - jött a kérdés a hátam mögül és megpillantottam megvetésem tárgyát ,vagyis inkább  személyét. Döbbenten bámultam rá szinte tátott szájjal. Mégis hogy tud ez mindig így meglepni?
-Csukd be a szád még belerepül valami. - kuncogott, majd elém sétált, hogy az előbb említetteket be is hajtsa ,ám abban a pillanatban, hogy hozzámért eltoltam a kezét.
-Nincs is nyitva és nem hiányoztál, nehogy azt hidd, hogy csak körülötted forog a világ! - förmedtem rá.
-Valami rosszat tettem? Mondd meg nyugodtan.
-Nem...én nem mondtam ilyet..m-miért kérdezed? 
-Hmm lássuk csak..először is titokban szemétnek tartasz,hiszen ezt te magad mondtad az imént, másodszor ahogy hozzád akartam érni rögtön ellökted a kezem és nagyon ideges lettél. Tehát ezek alapján jogos a kérdésem? - összefonta a karjait és úgy nézett rám, mint aki épp most győzedelmeskedett felettem és ez tulajdonképpen igaz is volt.
Hirtelen nem tudtam mit mondani, csak álltunk ott némán. 
-Én...- kezdtem volna magyarázkodni, ám ő ekkor közelebb lépett hozzám. 
-Igen..? Mondd! - suttogta a fülembe, amitől tetőtől talpig elpirultam. 
-N-n-nincs mit mondanom..- dadogtam, mint egy idióta, aztán sarkon fordultam és megpróbáltam minél gyorsabban eliszkolni onnan. Nem engedte ,így az ajtóm elé állt.
-Most meg mi a fenét csinálsz? – fakadtam ki. 
-Még nem végeztünk. Azt hiszed,ha elmenekülsz és kikerülöd a választ jobb lesz? 
-Miért is kéne neked válaszolnom? 
-Sung Min...
-Szóval tudni akarod miért vagyok ilyen mérges? Hogy miért löktem el a kezed,amint hozzám akartál érni? Hogy miért tartalak szemétnek? Hogy miért nem hiányoztál? - háborodtam fel,de tudtam, hogy addig úgy sem enged be, amíg nem kap egy épkézláb magyarázatot..
-Azért voltam ilyen, mert bántott az, hogy megígértél valamit és mégsem tartottad be...- sóhajtottam egyet mielőtt folytattam - Már vagy egy hete nem jelentkeztél, pedig azt mondtad,hogy jössz, erre hirtelen eltűnsz. Tudod te milyen rosszul esett ez tőled? - fejeztem be végül.  Láttam, hogy meglepődött ezen a válaszon. Nem bírtam tovább tartani a szemkontaktust, így fejemet lehajtva bámultam a padlót a továbbiakban.  A következő pillanatban erős karjait körém fonta és egy erőteljes ölelésbe vont.
Olyan idilli volt ez az egész, ami most történt. Bárcsak megtudnám fejteni,hogy mi zajlik jelenleg Ji Hoonban, azonban  az én érzéseimet is lehetne boncolgatni. 
-Bocsáss meg! Soha többé nem hagylak magadra. - jött a válasz. Nyeltem egy nagyot .Annyira elgyengültem az ölelésétől, hogy majdnem elestem és ha a fiú nem tartott volna talán meg is történik.
-Akkor most megígérem, hogy holnap elviszlek egy meglepetés helyre. Délelőtt 10-re itt vagyok és ne késs!- majd elengedett és nyomott egy puszit az arcomra. Ez már tényleg sok volt. De még mielőtt megüthettem volna már csak a távolodó hátát és egy ajtócsukódást láttam. - Pff..és még én menekülök? Majd mosollyal arcomon én is bevonultam saját lakrészembe. Lezuhanyoztam, megvacsoráztam és irány az ágy.

*

Másnap reggel felkeltem, kimentem a konyhába és készítettem magamnak valami harapnivalót. Mikor végeztem bementem, felkaptam magamra egy fehér atlétát meg egy farmer rövidnadrágot és elhatároztam, hogy ma olvasni fogok. Kiválasztottam egy könyvet, de még kinyitni sem volt időm, rögtön csengettek. Ránéztem az órámra. Öt perc múlva 10. 10 óra, ami azt jelenti, hogy...hmm. Ji Hoon!! Elfelejtettem,amit tegnap mondott. Aishh, hogy lehetek ilyen feledékeny ?! 
-Nyitom! - odaugrottam a bejárathoz de előtte rendbe tettem magam.
Miután lecsuktam a kilincset, megpillantottam őt egy száll rózsával a kezében.
-Nem késtem. Tessék ezt neked hoztam, remélem tetszik. - majd udvariasan odanyújtotta a gyönyörű virágot. 
-Hmm fehér rózsa, köszönöm. - szippantottam bele és egy apró könnycsepp kúszott végig az arcomon.
-Mi a baj, talán nem szereted? Hozhatok egy másikat!- észrevettem ,hogy nagyon megijedt, de csak odahajoltam hozzá és megöleltem. 
-Anyukámnak is ez volt a kedvenc virága, szóval köszönöm szépen! - nyugtattam meg. Kezét körülfonta hátamon és fejét a nyakam hajlatába temette. Így álltunk még néhány percig,aztán rádöbbentem, hogy pontosan mit is csinálunk, ezért lassan eltoltam magamtól. Látszott rajta, hogy ő is zavarban van. 
-És hová is akartál vinni? - kérdeztem. 
-Naa, hiszen ha most elmondom nem lesz meglepetés. Gyere! - megragadta a kezem és maga után húzott. Nem volt időm még tiltakozni sem.  Felszálltunk egy buszra és elfoglaltuk  a leghátsó két szabad helyet. A fiú felkészített engem, hogy ez nem csak egy pár perces utazás lesz. 
-Majd szólok ha megérkezünk, úgyhogy nyugodtan aludhatsz. 
-Ahh babo, miért nem szóltál hamarabb, akkor hoztam volna valami ennivalót is..- ezzel egy időben megpöcköltem a homlokánál fogva.
-Áuuu! ! Te pedig szólhattál volna, hogy milyen veszélyes vagy,akkor talán nem vállalkozom egy ilyen hosszú utazásra veled. - gúnyolódott. 
-Yááá Park Ji Hoon! !- hisztérikusan kiáltottam rá, mire szinte az egész busz minket bámult. Mindketten összenéztünk és egy erőltetett mosollyal próbáltuk elfeledtetni az előbb történteket. 
-Hé jobban vigyázz a barátnődre, vagy ha nem megy passzold át öcsi! !
-Viselkedjetek ott hátul fiatalok! - hallatszottak a reakciók..vegyesen.!

Néhány perc néma csend után megszólalt Ji Hoon is:

-Ohh Yoboo, bocsáss meg nekem, ígérem többet nem teszek ilyet! 
-Mi van? ? Dilibogyót szedtél? Ja és én nem vagyok a Yob..- teljesen kiakadtam a fiú szavain, de még az én mondandómat sem tudtam rendesen befejezni, anélkül hogy közbe ne vágott volna!
-Jaj ne szégyenlősködj, tudja itt mindenki, hogy ez csak egy kis szerelmi civódás volt, igaz édesem?  - ezután ismét csak forró ajkait éreztem, ahogy rátapadtak az arcomra. A pupilláim kitágultak és elapadt a szómenésem. Elhúzódott egy picit és széles mosollyal szája sarkában vigyorgott rám. Karját átfonta vállam felett, aztán lehunyta szemeit, mint aki jól végezte a dolgát. Tényleg nagyon jóképű volt. De nem hagytam, hogy ez a tény befolyásoljon, így nem is ráztam le a kezeit magamról, hanem inkább szó nélkül követtem a példáját. Nem tudom mennyi idő telhetett el és  mikor kinyitottam a szemem fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. Azonban az nagyon is feltűnt, hogy Ji Hoon és én elég közel kerültünk egymáshoz alvás közben. A keze már nem a vállam felett volt,hanem az egyik  hátulról  míg a másik előlről font körül engem. Arcomon éreztem meleg lehelletét és hallottam halk szuszogását. Lassan elhúzódtam tőle, de ekkor elkezdett ébredezni. Jobbnak láttam nem felkelni, úgyhogy hagytam, hogy ő legyen az első, aki ezt megteszi. Magamban csak azon tudtam gondolkozni, hogy vajon miért nem enged még el,hiszen már eltelt néhány perc. Viszont ahelyett, hogy elengedne, most még erősebben ölelt magához. A szíve furcsamód gyorsabb ütemben dobogott és szerintem az enyém is. 
Egy kicsivel később már kezdett kényelmetlen lenni ez a pozíció, ezért bölcsebbnek láttam kinyitni a szemem.
-Hmm hol vagyunk? - tetettem a most felkelő,kómás fejű buta kislányt. 
-Jó reggelt királylány, vagy mondjam inkább, hogy jó estét? - mosolygott rám.
-Micsoda, már este van? Mégis hová akartál vinni engem? 
-Nyugi mindjárt ott kéne lennünk... - azonban nekem korántsem tűnt határozottnak a fiú hangja. Észre is vettem, hogy erőteljesen próbálja betájolni, hogy merre is járhatunk. Ráemeltem a tekintetem , de csupán csak kétségbeesést véltem felfedezni Ji Hoon szemeiben. Csak ki ne mondd azt amire gondolok! 
-Sung, ne ijedj meg! - szólalt meg pár pillanat múlva. 
-Mégis miért tenném? 
-Van egy jó meg egy rossz hírem, melyiket szeretnéd először hallani? 
-Huuhh...legyen előbb a jó hír, hátha nem lesz olyan vészes a rossz.
Ekkor zavartan simogatni kezdte a tarkóját, nyelt egy nagyot és folytatta a mondandóját.
-Hát igazából nincs is semmilyen jó hír, csak megpróbáltam egy kicsit húzni az időt mielőtt megfojtanál...
-Ji Hoon...!!- válaszoltam kissé idegesen.
-Az igazság az, hogy eltévedtünk... már vagy két órája le kellett volna szállnunk... kérlek ne bánts! - tette kezeit a teste elé védekezésképp. Igen, kiakadtam, de ki ne lenne ilyen hangulatban ha ez történik vele. Fujtattam és elszámoltam magamban szépen,lassan 10-ig, mindeközben nagyokat lélegeztem. 
-Nyugalom Sung Min, huuuh ki....huuuh be.
-Tényleg nem akartam, hogy így történjen...sajnálom! - hajtotta le a fejét bűnbánóan. 
Először nagyon nagyon dühös voltam rá, de rögtön elszállt minden haragom, mert olyan őszintének tűnt és végül is tényleg nem az ő hibája. Mármint az, de ugyanakkor vicces is, hogy így alakultak a dolgok. Rámosolyogtam és abban a pillanatban, hogy felém emelte tekintetét tudtam,hogy nem erre számított tőlem. 
-Nem is vagy mérges? - kérdezte félénken. 
-De, az vagyok. Ám ugyanakkor vicces is ez az egész, nem gondolod? 
-Milyen meglepetésekkel rukkolsz még elő Sung Min? - csodálkozott viselkedésemen. 
-Még nem ismersz  elég jól. - vágtam rá. 
Egy kicsit most visszafogta a nevetést és komolyabb arccal közelebb ült hozzám. 
-Szívesen megismernélek közelebbről is…- szinte suttogta a szavakat. Újra rám jött az öt perc. Azt sem tudtam hol áll a fejem. Az ajkai olyan közel voltak és észrevettem, hogy ő is az enyéimet méregeti. 
-Öhhm le kéne most már szállnunk. - távolodott el tőlem.
-Jó jó...rendben, ez egy remek ötlet, mire várunk még. ?- gyorsan felálltam mellőle és odasétáltam az ajtóhoz. Leszálltunk aztán kérdőn pillantottam a fiúra. 
-És most hogyan tovább Sherlock?