Boldog Új Évet!

Halihoo!! :)
 Mindenkinek Boldog Új Évet szeretnék kívánni! ♥
Bízom benne ,hogy a jövőben többször találkozunk itt és ,hogy sikerül felpezsdítenem a hétköznapjaitokat néhány új történettel! ☻☻
Addig is ,további jó pihenést és sok erőt az elkövetkezendőkben!  ☺♡
~Jae Min~ 

3.fejezet

Sziasztok! Hát elhoztam a következő részt is ,remélem tetszeni fog. Ha van bármilyen észrevételetek ,nyugodtan írjátok meg és akkor tudok változtatni a dolgokon.:) ♥ Köszönöm szépen!  ♥ Jó olvasást!♥

~Jae Min~ 

Olyan gyorsan mentem , ahogyan csak a lábam bírta , hogy végre ne lássam ezt a kiállhatatlan alakot. Nem utáltam , de különösképpen nem is nagyon kedveltem annyira , mint például Hyun Woo-t.  Már elég messze jártam a kolitól és ekkor eszembe jutott , hogy még a dobozért is el kell mennem. Így hát elindultam a park felé. Nehéz volt megjegyezni az irányokat ebben a hatalmas városban , de legalább a parkhoz visszataláltam , mert szerintem fordított helyzetben ugyanez már nem menne a kollégiumig. Amint odaértem, mindent elkezdtem alaposan átkutatni , mivel pontosan nem emlékeztem merre tette le Ji Hoon. Később azonban megtaláltam és pont ott volt , ahol a fiú hagyta. Megnéztem , hogy minden benne van –e és miután megállapítottam , hogy hiánytalan , hazavittem. Otthon kipakoltam belőle mindent. Ahogy elővettem anyukám régi képeit , előtörtek az emlékek. Volt még ott egy régi családi fotó is ,amit már vissza sem tettem , hanem beleillesztettem egy képkeretbe és kitettem a nappalim asztalára. Így legalább mindig láthatom őket. Elrendeztem a többi dolgot is és kimentem a konyhába készíteni magamnak valami harapnivalót. Az este kissé magányosan telt , ezért arra gondoltam áthívom Hyun Woo-t egy kis tévézgetésre. Elkezdtem kotorászni a zsebembe , de nem találtam meg. Átnéztem az összes helységet a lakásban , de sehol semmi. Kicsit megerőltető volt ide-oda rohangálni a telefonom után kutatva , főleg , hogy a lábam megsérült ma , ezért leültem egy kicsit pihenni. Ahogy elnéztem , eszembe jutott a mai nap  és , hogy mennyi minden történt velem.

-Basszus , nála van! Otthagytam a telefonom! – dühöngtem magamban , hogy hogyan lehetek ekkora idióta. Imádkoztam , hogy ne nézzen bele . Fejvesztve kaptam fel a kistáskámat és rohantam a park irányába... De onnan merre?

- Aishh Sung Min, hogy nem jegyezted meg az utat ? Ilyen egyszerűen nincs. – borzoltam hajamat idegességemben. Fel kellett adnom. Már így is elég sötét van és este nem tanácsos egyedül kóborolni, nem igaz? Haza mentem és lefürödtem.  Elhatároztam , hogy holnap reggel az lesz az első dolgom , hogy kiderítem merre is lakik az a bunkó. 

Korán reggel útnak indultam , de sajnos semmi nyomra nem bukkantam „drága megmentőm” otthonát illetőleg és délután még állásinterjúra is elkell mennem.

-Előbb a munka , aztán a többi! Sung , FIGHTING! –próbáltam lelket önteni magamba. Délután túllettem az interjún és sikeresen fel is vettek dolgozni. Az igazat megvallva nem is volt értelme ennek az egész interjúnak , hiszen csak egy kávézóba kerestek felszolgálót. Na de mindegy is , a lényeg , hogy most már van munkám és lesz egy kis pénzem , hogy eltudjam tartani magam. Az első munkanapom már másnap elkezdődött. Nagyon hangulatos kis hely volt. A falakon rengeteg kép és poszter lógott ,amelyek pont megfeleltek az üzlet számára. A főnököm szintén egy barátságos és türelmes férfi volt. Kaptam még magam mellé egy aranyos és szelíd szellemiségű munkatársnőt , Su Bin-t. Sülve-főve együtt voltunk és még munkán kívüli közös programokat is terveztünk. A bejáró vendégek is azonnal befogadtak , így nem is volt semmi gondom a beilleszkedéssel. Néha napján még Hyun Woo is eljött meglátogatni. Elbeszélgettünk és bemutattam neki Su Bin-t is ,akinek azt hiszem megtetszhetett legjobb barátom , ugyanis nagyon sokat kérdezősködött róla. Így teltek a napok és mire észbe kaptam már a nyár közepén jártunk.

Mint majdnem minden nap , ma is bent tevékenykedtem a kávézóban.

-Sung Min, kivinnéd ezt a rendelést ,ahhoz az asztalhoz? – nyomott a kezembe kolleganőm egy tálcát és mutatott az egyik asztalra.

- Persze. – feleltem és elindultam a vendég felé. Egy baseball sapka takarta el fejét és nagyon lazán üldögélt székén.

- Jó étvágyat! – tettem elé a rendelését , majd készültem tovább állni, amikor hirtelen elkapta karomat és visszarántott úgy , hogy lepattantam a mellette levő székre. Ledöbbentem ekkora pimaszság láttán, de még így sem tudtam ki is az, akinek mindjárt behúzok egyet. Aztán csak egy erős nevetést hallottam , majd levette a sapkáját az illető.

-Hyun Woo? Te meg mégis mit keresel itt? Nem azt mondtad , hogy éppen most költözöl el? – értetlenkedtem. Ő viszont csak felállt , mellém sétált és szorosan megölelt. Nem értettem , hogy mi lelte őt. Vállánál fogva eltoltam magamtól , hogy a szemébe tudjak nézni. Azonban mielőtt szólásra nyitottam volna számat , megszólalt.

- Sung , ideköltöztem a környékre! Most már többször tudunk találkozni, hát nem remek? – örvendezett.

- Ez tényleg csodálatos hír , de akkor sem úszod meg azt , hogy lerángattál a székre. – pöcköltem homlokon. Erre mindketten csak nevetni tudtunk. Még váltottunk pár szót , aztán közölte , hogy mennie kell.

- Ma ha végzel eléd jövök és hazakísérlek , kifogást pedig nem fogadok el! – jelentette ki határozottan , aztán sarkon fordult és elviharzott.

- Sung , van köztetek valami Hyun Woo-val ? –jött egy kérdés mögülem.

Hátra fordultam , hogy szembe nézhessek Su Bin gyanakvó tekintetével. Csak mosolyogni tudtam ezen a feltételezésen. Még hogy én és Hyun Woo? Ez nagyon jó vicc.

-Semmi ilyesmi , Su Bin ! Ő csak a legjobb haverom ennyi ,de ezt te is tudod. – adtam egy elég kielégítő választ.

- De vajon ez így van a másik oldalon is? – biggyesztette le ajkát . Láttam rajta , hogy ő valóban kedveli Hyun Woo-t és ezért meg is értem , hogy egy kicsit féltékeny. De nem tudtam tényleg , hogy mi járhat Hyun fejében , bár azért nem hiszem , hogy odalenne értem.

- Ne gondolj bele többet , mint amennyi! Biztos vagyok benne , hogy ő is így érez irántam. – füllentettem. Erre észre vettem , hogy kifújta az eddig bent tartott levegőt és egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. A továbbiakban nem is hoztuk fel újra ezt a témát , hanem csak végeztük tovább a feladatunkat.

A nap végére bezártuk , majd elköszöntünk egymástól és mindketten elindultunk egymástól ellentétes irányba haza. Meg is feledkeztem Hyun Woo-ról , de úgy tűnik ő rólam nem. Ott várt egy padon ülve nem messze az üzlettől és amint megpillantott felém vette az irányt. Megállt előttem ,aztán megölelt a nap folyamán másodszor is.

-Hyun …ez egy kicsit… furcsa így. – mondtam zavaromban.

- Miért , nem ölelhetem meg a legjobb barátomat? – húzódott el kicsit.

- De de , csak… - haraptam el a mondat végét.

- Csak…? – faggatott tovább.

- Csak egyesek már azt hiszik , hogy te meg én…érted? –vallottam be végül , ami a szívemet nyomta.

Erre csak elmosolyodott , beleborzolt hajamba , majd ismét magához szorított.

-Miért ,ez olyan nagy baj ? – kérdezte újra.

Hogy mi? Őt ez egy cseppet sem izgatja? Jaj ugye nincs igaza Su Bin- nak és Hyun Woo nem szerelmes belém?!

-De hát ez nem is igaz és nem szeretném ha az emberek pletykálnának. –próbáltam határozottabban fellépni.

- Ahh már minden világos! Szóval pasid van és nem akarod , hogy félreértse. – feltételezte furcsán mély hanggal. Már nem volt benne az a szín ,mint két perccel ezelőtt.

- Nem ,dehogyis , nem erről van szó! Tudod mit, inkább hagyjuk ezt a témát! Mesélj valami másról! – tereltem el gondolatait mielőtt még valami mást hoz ki ebből az egészből. Hirtelen , mintha kicserélték volna. Karon ragadott és így gyalogoltunk tovább , miközben rengeteget mesélt , ami csak az eszébe jutott.  Addig sétáltunk , míg haza nem értünk.

- Próbáltalak hívni , de nem vetted fel a mobilod. Azt hittem már , hogy haragszol rám valamiért. – említette meg észrevételét.

- Nem , nyugi semmi ilyesmiről nincs szó, csak éppen…elvesztettem. Igen elvesztettem a telefonomat. – találtam ki gyorsan egy jó kis ürügyet, hiszen azt azért nem akartam neki elárulni , hogy egy tök idegen srácnál van ,akit azt sem tudom merre lakik. Azt a történetet majd talán később osztom meg vele.

-Ahh így már világos. De akkor vegyél egyet , mert különben nem tudlak majd zaklatni a hívásaimmal a közeljövőben.

- Hát akkor azért sem veszek. Mégis ki szereti ,ha zaklatják?

Mindketten jót szórakoztunk a másikon. Végül eljött a búcsú ideje és ezután én is besétáltam az albérletbe. A lakás iránti csodálatom még így egy hónap után sem lankadt. A szomszédom is egy nagyon kedves ,idős bácsika volt ,aki majdnem minden nap mesélt nekem valami viccet. Sokat nevettünk együtt és tudtam , hogy neki is szüksége van néha egy kis társaságra , mert elég magányos volt. Valamikor vittem neki egy kis sütit és néha ő is áthívott ebédre. Olyan jól főzött , majdnem olyan jól , mint otthon apa. Azonban tegnap közölte velem , hogy hamarosan elfog költözni, ugyanis az unokái felajánlottak neki egy szobát a vadonatúj lakásukban. Szomorú voltam , hogy elmegy , de ugyanakkor boldog is , hiszen végre nem lesz egyedül és azokkal lehet akiket a legjobban szeret. Ez a hír viszont azt jelentette , hogy megüresedett a velem szemközti lakás. Kíváncsi voltam , hogy vajon mennyi idő kell ahhoz , hogy valaki lecsapjon az üresen álló ingatlanra és az eredmény várakozáson felüli is volt. Másnap már jöttek is bepakolni. Mivel dolgoztam , nem sokat láttam legújabb szomszédomat , azonban egyik nap sikerült egy kicsit meglesnem. Magas , barna hajú fiú és mindig köszön mindenkinek az albérletben , tehát így ránézésre elég közvetlennek tűnt , szóval kíváncsian várom mi lesz itt.

Egyik este lesétáltam az előcsarnokba , hogy vegyek egy kávét az ottani automatából.

-Begyógyult már a lábad? – hallottam egy mély ,ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam és nem hittem a szememnek ,amikor megláttam Ji Hoon-t. Tágra nyílt szemekkel néztem rá és felmértem tetőtől talpig , hogy biztosan ő az. Láthatta rajtam a meglepettséget és ezt nem is hagyta szó nélkül.

- Ennyire nagy benyomást tettem volna legutóbb?

- Öhmm egyáltalán nem!

- Akkor miért csorog kifelé a kávéd?

Hmm ez egy jó kérdés, miért is? Lenéztem a kezemben levő forró italra és én is megállapítottam , hogy ez bizony csorog . Hogy mi van?

-Hogy lehetek ekkora béna…- morogtam magamban ,de úgy tűnik ez a kis belső bírálat nem csak bennem szólalt meg.

- Nyugi, valakinek annak is kell lennie. –nevetett fel gúnyosan.

- Tényleg ha már úgyis itt vagy , visszaadhatnád a telefonom. Amikor nálad voltam ott felejtettem. – húztam a számat érzelemmentesen.

- Persze, de nehogy azt hidd , hogy ingyen. – jelentette ki.

- Mi az , hogy nem ingyen? Ezt meg hogy érted? – néztem rá gyanakvóan. Tőle semmi jó nem származhat és már előre féltem ,hogy mit akarhat.

- Azt majd meglátod. De most ha megbocsátasz itt kell , hogy hagyjalak. –és már fordult is kifelé , de elkaptam a karját és visszahúztam.

- Ne szórakozz, add vissza a telefonomat! – jöttem ki a béketűrésből.

Rám mosolygott , majd kezemet levéve karjáról egyre közeledett felém. Én azonnal reagáltam és hátrálni kezdtem egészen addig ,amíg neki nem mentem valaminek. Ekkor egyik karját nekitámasztva a mögöttem lévő falnak a fülemhez hajolt.

-Szerintem nem kétséges , hogy kettőnk közül ki van nagyobb veszélyben. Ezért azt ajánlanám ,hogy maradj szépen csendben és várd , hogy milyen feladatot szabok ki rád a telefonért cserébe, rendben? –azzal elhajolt és kisétált az ajtón.

Úgy éreztem nem kapok levegőt. Mi a fene volt az? Nem teheti ezt velem , ez egyszerűen….áhhh…

-Megállj Park Ji Hoon ,bebizonyítom , hogy nem lehet velem csak úgy szórakozni! –tettem fogadalmat ott helyben, aztán magamhoz ragadtam még megmaradt kávémat és felsiettem a szobámba.

  

2.fejezet

Másnap miután felébredtem ,mindent alaposan átgondolva az éjszaka folyamán , arra a döntésre jutottam , hogy jobban teszem , ha minél hamarabb elköltözöm innen , annak ellenére , hogy még csak most érkeztem.

Beláttam , hogy igaza van Hyun Woo – nak , ha továbbra is itt maradok  , nagyobb bajom is eshet , mint a múlt éjszakai kis incidens. Elszántam magam és semmi sem tántoríthat vissza szándékomtól. Neki is láttam keresgélni az albérlet kínálatok között. Az elején elég döcögősen indult , semmi sem felelt meg az elvárásaimnak , bár azok sem voltak annyira nagyok. Azonban néhány óra múlva a sok kutatás meghozta gyümölcsét. Ám ebben az esetben , tanulva előző hibámból , jobbnak láttam személyesen is szemügyre venni , mielőtt ténylegesen kiveszem . Délután el is mentem és szerencsére be is engedtek oda. Levoltam nyűgözve. Sokkal szebb volt , mint ahogyan elképzeltem. A szoba az 5. emeleten helyezkedett el , de nem bántam , sőt örültem is neki , mert a látvány , ami az ablakból elém tárult egyszerűen elképesztő volt. A kilátás gyönyörű és messziről ugyan , de legalább láthattam a Seoul Tower-t , amit mindig is megszerettem volna nézni. A szobáról nem is beszélve , ami hófehér színű falakkal volt körülvéve , belül nagyon  modern berendezéssel. Szinte csalogatta az embert . El sem hittem , hogy ez az a lakás , amit az újágból kinéztem és a bérleti díj is fizethető összeg. A tulajdonos egy nagyon kedves bácsika és ez is megdöbbentő tény , hiszen a lakás állapota nem azt sugallja , hogy ez egy több , mint 60 éves férfi tulajdona. Nem is kellett többet mutatni , amúgy is első látásra beleszerettem , ezért gyorsan lefixáltam mindent . Megbeszéltem a bérleti díjat , valamint a költözés részleteit , aztán elköszöntem és haza indultam. Otthon rögtön a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Hyun Woo számát. Elmeséltem neki , hogy mi történt és , hogy merre van az új albérletem. Ennek nagyon örült , bár a címből rájöhetett , hogy ez bizony messzebb van , mint a jelenlegi ház és ezért kicsit elhalt hangon folytatta a beszélgetést , de azért felajánlotta a segítségét a költözésben is. Olyan rendes fiú volt , egyszerűen éreztem , hogy benne 100 %-ig megbízhatok , mintha csak a sosem létezett bátyám lenne. Nem húztam tovább az idejét , így is sokat fecsegtem , ezért elköszöntünk egymástól és letettük.

A következő reggel , miután kipattantak szemeim és elvégeztem szokásos reggeli rutinomat , neki láttam pakolni. Alig vártam , hogy végre itt hagyhassam ezt a porfészket. Nagyon rossz érzés volt itt lenni , olyan nyomasztó. Bepakoltam mindent , amit aznap csak tudtam és ez így ment egészen három napig. Ekkor , Hyun Woo segítségével , elkezdhettem átpakolni az új lakásomba. Sokat nevettünk , miközben együtt szenvedtünk a csomagok és a dobozok közös átcipelésében , de akár milyen nehéz is volt , még sem bántam , mert egy olyan jó társasággal , mint Kang Hyun Woo az ember nem tud sosem unatkozni. Bár az időt ő sem tudta megállítani. Három hét telt el , hogy Szöulba érkeztem és nem is gondoltam volna akkor , hogy két lakást is megjárok ittlétem során. Ám most úgy érzem megtaláltam a tökéleteset. Amint betettem a lábam oda, tudtam , hogy most már ténylegesen haza érkeztem. Neki is láttam kipakolni és otthonosabbá tenni vadonatúj kuckómat. Minden doboz kiürült , de tudtam , hogy valami nagyon is hiányzik. Pár percnyi gondolkodás után rá is jöttem , hogy mi az.

-Az egyik doboz nincs meg! – csaptam a homlokomra.

Abban voltak talán a legértékesebb dolgaim és itt nem az anyagiakra gondolok. Személyes holmik , mint például anyukám régi könyvei , közös képek a családommal , tárgyak , amiket még annak idején tőlük kaptam és persze a naplóm is benne volt. Feltétlenül vissza kell szereznem bármi áron. Úton régi albérletem felé reménykedtem , hogy még ott lesz és nem dobta ki az a nő. Amint odaértem , megkérdeztem , hogy nem láttak- e egy kicsi , barna színű dobozt a szobámba. Csak vállat vont és annyit felelt , hogy nézzem meg fent. Megköszöntem a „segítségét” és sebes léptekkel felfutottam az emeletre. Kinyitottam az ajtót és rögtön szembe tűnt a padlón lévő dobozka. Nagyon örültem , hogy még ott volt és nem dobták ki. Felkaptam , aztán lementem a halba , hogy végleg elbúcsúzhassak . Miután ez megtörtént , kivánszorogtam az épületből , kezemben a kicsit sem könnyű , de számomra annál értékesebb tárggyal és elindultam haza. Szép idő volt , bár kissé hűvös hisz mégis csak reggel 7 óra körül járhatott. Éppen egy parkon át sétáltam és itt ilyenkor szerencsére csak egy-két futóval lehet találkozni. Később már szinte senkit sem láttam. A doboz akkora volt , hogy előre , mondhatni semmit sem láthattam és csak reménykedtem benne , hogy aki velem szembe jön észre vesz engem. Úgy tűnik túlságosan is bízok az emberek figyelmességében , de csak bízok. Ezt tökéletesen ellensúlyozta az a tény , hogy a következő pillanatban valaki nekem jött. Akkor esett le az egész , amikor már a földön fekve , egy nehéz súly nehezedett rám , amihez hangok is társultak.

-Áuu …mi a…? – felnéztem és észre vettem , hogy valaki fekszik rajtam.  Először nem láttam tisztán az arcát , mivel kapucnit és napszemüveget viselt. Ám a meglepődöttség az arcán garantált volt. Gyorsan leugrott rólam és zavartan elkezdett mentegetőzni.

- Bocsi nem akartam neked menni. Gyere segítek felállni! – nyújtotta felém kezét. Abban a pillanatban ,ahogy felállni készültem egyszer csak egy éles fájdalom hasított a bal lábamba. Az is szemet szúrt , hogy egy elég nagy hegyes kő állt ki abból , ami tiszta vér volt. Megrémisztetett a vér látványa , de nem mutattam ki. Nézegettem a sebet , amikor ő is leguggolt hozzám.

- Jesszus ,te vérzel! – nézett rám ijedt arccal.

- Ezzel egy cseppet sem nyugtatsz meg. – feleltem kissé ideges állapotban. Innentől kezdve már nem is volt olyan segítőkész , mint néhány másodperce.  

- Jól van na , amúgy sem csak én vagyok a hibás ebben a balesetben , hiszen te sem néztél az orrod elé. – akadt ki . Most tényleg ezzel takarózik?

- Köszönöm , kend akkor nyugodtan rám! – itt már kezdett elborulni az agyam. Nem értem , hogy lehetnek egyesek ilyen bunkók. Lassan kifújta a levegőt , majd a következő pillanatban levette lezser napszemüvegét és közelebb hajolt hozzám. Megfogta a bokámat és  , mint egy erre szakosodott orvos , elkezdte vizsgálgatni a sebet. Ebből a közelségből végre láthattam tisztán az arcát. Őszintén szólva nagyon helyes srác volt , mély barna szemekkel és gyönyörű rózsaszínű ajkakkal…Várjunk! Ilyet még sosem mondtam egy fiúra sem , hogy…Áááá inkább hagyjuk , azért a kinézete nem segít a belsőjén. Amíg elvoltam arcvonásai elemezgetésével , addig ő szépen megállapította , hogy ezt  bizony azonnal be kell kötözni. Micsoda megállapítás!

- Jó ,rendben , ha hazamentem bekötöm! – válaszoltam , majd megpróbáltam felállni , de mintha visszarántottak volna. Egyszerűen nem ment. Annyira fájt a lábam , hogy talpra sem tudtam állni. A srác mellettem már régen állt és fel is ajánlotta segítségét.

- Fáj? Ne segítsek valamit? – kérdezte egy fokkal már odaadóbb hangnemben.

- Nem szükséges , menni fog magamtól is! – utasítottam vissza .

- Ja azt látom. – felelte hitetlenkedve.

Kicsit bosszantott , hogy még mindig itt áll , úgyhogy szépen megpróbáltam távozásra bírni.

-Ha nincsen semmi más , akkor nyugodtan mehetsz . Gondolom nagyon sietős a dolgod , ha még az emberekre sem figyelsz az úton. – mondtam szemrehányóan. Erre csak pislogott egy párat .

- Jó oké , akkor már itt sem vagyok. – felelte , aztán felkapta napszemüvegét és szép lassan elslisszant mellettem.

- Mekkora pofátlan bunkó! – szitkoztam magamban még pár percig , de aztán éreztem , ahogy a lábam egyre jobban zsibbadásnak indul. Nem tudtam mit csinálni , egyszerűen tehetetlennek éreztem magam. Senki sem járt arra és még mindig a járdán ülve vártam valami csodára. Ilyen szerencsés is csak én lehetek. Nem telt bele két percbe , hirtelen egy kéz a lábam alatt , egy másik a hátamon landolt , majd felemeltek. Nagy volt a megdöbbenésem , amint megláttam minden bajom okozóját. Ő rám sem nézett csak fogott és letett egy padra. Aztán odasétált a dobozomhoz és felvette azt is a földről.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem , amint megláttam , hogy nem is hozzám hozza a dobozt , hanem egyenesen a fák közé . Ott letette és lazán felém sétált.

- Eltettem egy biztonságos helyre , amíg vissza nem jössz érte. – válaszolta.

Csak értetlenül pislogtam rá , hogy ezzel mit is akart mondani.

-Mi az , hogy visszajövök érte? Mert elmegyek vagy mi? – nevettem fel hitetlenkedve.

- Talált süllyedt , mert most szépen leviszlek a kórházba.

- Mi…? Miért…? Ez a seb nem is olyan nagy ügy. – próbáltam tiltakozni , de úgy tűnik hiábavaló volt. Apró , gúnyos mosolyra húzta a száját , majd ismét felkapott karjaiba.

- Jobb , ha befogod! – mondta most teljes komolysággal. Köpni-nyelni nem tudtam. Most miért jött egyáltalán vissza?

Elindultunk a kórház irányába. Eközben fejem mellkasán pihent és önkéntelenül is éreztem  bódító illatát. Olyan jó illata volt , hogy szinte elkábított. Nem tudom , hogy  valami mulatságosat látott-e , vagy csak szimplán rájött az öt perc , de mellkasának rázkódása azt a látszatot keltette , hogy valamin elég jól szórakozik. Már egy ideje úton voltunk , de még mindig nem tudtam róla semmit és ez kissé aggasztott. Így mivel nem bírtam tovább megállni , kezdeményeztem.

-És amúgy ,hogy hívnak?

- Miért fontos ? Vagy talán…már belém is zúgtál? – tette fel a számomra nagyon vicces kérdést.

- Azért ennyire ne szállj el magadtól...! Nem vagy olyan nagy szám. – feleltem nyugodtan.

- Ja értem. Pedig már azt hittem , hogy a következő amit kérdezel a számom lesz. – nézett fel tettetett csalódottsággal arcán.

- Hogy lehet valakinek ekkora arca? – képedtem el viselkedésén.

- Oh nehogy azt mondd már nekem édesem , hogy egy kicsit sem vonzódsz hozzám?

Erre aztán már kihagyott a szívem egy ütemet. Az tény , hogy nagyon is vonzó srác , de a modora? Azon bizony lenne még mit javítani. És mi az ,hogy Édesem?

-Pedig elhiheted , hogy nem Bunkókám. – vágtam hozzá a lehető leghiggadtabban. Ebben a pillanatban azonban megállt és tekintetét rám szegezte. Egyre közelebb hajolt , hogy már épp csak pár centiméter távolság volt arcaink között.

- És most? – kérdezte magabiztosan. A szívem a torkomban dobogott ,annyira megzavart a közelsége , de nem adtam meg neki ezt az örömöt.

- Eltolnád az arcod az enyémből és haladhatnánk tovább , eléggé fáj a lábam.

Na erre már visszább vett arrogáns személyéből és folytattuk utunkat. Ezt egy teljes győzelemként fogtam fel , annyira boldog voltam.

-Akkor sem hiszem… - motyogta az orra alatt alig hallhatóan. A kórház még mindig nagyon messze volt és nem is értettem ,hogy akkor miért vállalkozott arra , hogy elhozzon , ha tudta , hogy nem egy 10 perces séta lesz az egész.

- A nevem Park Ji Hoon. – mondta hosszantartó némaság után. Nem tudtam miért pont most szánta el magát arra , hogy ezt elmondja , de azért jó érzés volt legalább tudni. De gondoltam itt az ideje egy kicsit nekem is játszani vele.

- Jézusom mi történt? Talán túl hosszú ez az út vagy esetleg túl nehéz vagyok ? Mi történt , hogy most hirtelen szóra méltatsz?  - játszottam meg magam.

- Jaj de vicces valaki…de ha már én voltam olyan jófiú ,hogy válaszoltam a kérdésedre ,akkor most te is megtehetnéd ugyanezt az enyémre.

- Ki vele te „jófiú”! – macskakörmöztem a levegőbe és láttam , hogy egy picit el is mosolyogta magát.

- Tényleg nem tartasz vonzónak? Nem éreztél semmit ,amikor közel hajoltam hozzád? – tette fel a nem mindennapi kérdéseit. Erre csak néztem egy nagyot. Mégis miért érdekli ennyire ,hogy mit gondolok róla? De ha már ő őszinte volt ,akkor nekem is annak kell lennem.

- Nem vagy olyan rossz… - nyögtem ki végül. Azért mégsem mondhatom meg neki , hogy „Dehogyisnem , még mi az hogy milyen jóképű vagy!”.

- Ezt jó hallani. – válaszolta. Most mi az? Örül neki , hogy nem jön be nekem annyira vagy mi? Hát én elvesztettem a fonalat. Egy idő után már nem is mentünk tovább ,mert Ji Hoon megállt.

- Mi a baj? –kérdeztem ,  mikor nem akart megszólalni.

- Ez így nem lesz jó , nem erre kellett volna jönnünk. –esett gondolkodóba. Láttam rajta , hogy most tényleg komolyan beszél.

- Akkor most mi lesz? Talán jobb lenne ha letennél és akkor…

- Dehogyis! – förmedt rám. Ebben a pillanatban betelt a pohár . Nem bírtam tovább , hogy folyton parancsolgat meg leolt mindenért , ezért fogtam magam és megpróbáltam kikászálódni tartásából. Sikerült is volna , ha nem fájna még mindig az a fránya seb  , mert amikor letettem a lábam a földre elvesztettem az egyensúlyomat és tudtam , hogy mindjárt a földön kötök ki. Szerencsére a fiú is észnél volt , így eltudott kapni a becsapódás előtt. Szorosan fogta egyik kezével a hátamat , másikkal derekamat. Egymás tekintetét fürkésztük ezekben a percekben. Nem tudtam volna megmondani , hogy mi ez a különleges érzés , ami elfogott akárhányszor csak rám nézett vagy csak éppen hozzám ért. Ez a pillanat azonban véget ért mihelyst rájöttünk , milyen helyzetben vagyunk.

- Öhmm … most már elengedhetsz. – mondtam megtörve a csendet.

- Csak nem zavarban vagy? – kérdezte kis gúnyos vigyorral. Szóval erre ment ki az egész , hogy engem zavarba hozzon?

- Engedj el, most már tényleg elegem van! – fakadtam ki.

- Ahogy óhajtod. – ezután megfogott és leültetett az első padra , amit meglátott , aztán ő is ledobta magát mellém.

- És most hogyan tovább? – kérdeztem kerülve tekintetét.

- A kórház még körülbelül egy órányira van innen , kibírod addig?

- Nem tudom… - néztem a fájós lábamra , amiből még mindig buzogott a vér.

- Ez így tényleg nem lesz jó! Gyere! – azzal ismét felakart emelni , de ezúttal nem hagytam magam.

- Nem , elég volt , hogy idáig fáradtál velem! Szerintem neked is jobb dolgod van , mint engem ide-oda cipelni.

- Ne hülyéskedj már! Ha már eddig elhoztalak , akkor miért ne mennénk tovább? – győzködött. Ebben igaza volt. Sokat töprengtem azon , hogy vajon miért jött akkor egyáltalán vissza értem és miért akar elvinni mindenáron a kórházba. Az egyetlen lehetséges válasz , hogy a balesett miatt megszólalt a lelkiismerete. Igen , ez lesz az!

- Jó , legyen. De akkor most tovább akarsz cipelni a kórházig vagy mi? – adtam meg magam végül , de azért miatta is aggódtam.

- Nem! Van egy sokkal jobb ötletem! – karomnál fogva megragadott és újra éreztem , ahogy fejem mellkasának ütődik. Aztán elindult a kórházzal ellentétes irányba.

- Hé , most meg hová viszel? – kérdeztem meglepődve.

- Majd meglátod. – húzta mosolyra száját.

Az úton nem beszéltünk sokat , csak éppen annyit , hogy ne legyen túl kínos a csend.  Később megérkeztünk egy kollégiumszerű épülethez. Ji Hoon tovább vitt és az épület bejáratáig meg sem állt velem.

-Itt is vagyunk. – jelentette ki, miközben bevitt az ajtón és letett az egyik kanapéra a nappaliban.

- Mi az az itt? – kíváncsiskodtam.

- Nálam. - felelte nemes egyszerűséggel. Pfuu hát erre igazán nem számítottam. Kissé ideges lettem , hiszen egy olyan ember lakásán vagyok akit még csak pár órája ismerek és ez az ismeretség sem felhőtlen.

- Várj itt ,amíg hozok valamit , amivel betudom kötni a lábad. – majd eltűnt az egyik szobában. Távollétében próbáltam felmérni a terepet. A nappali nem volt olyan nagyon nagy,sőt meglehetősen kicsi. A konyha pont itt helyezkedett el jobbra és szintén nem volt nagy durranás , de annál inkább rendezett. Tényleg elcsodálkoztam , hogy milyen rend van az egész házban , mivel Ji Hoon első látásra nem az a tipikus „házitündér” alkat. Néhány perc múlva már itt is termett kezében a megígért gézzel és a szükséges fertőtlenítőkkel. Amíg végrehajtotta a kényes műveletet , elővettem a mobilom , hogy megnézzem nem keresett-e rajta valaki, de nem jött semmilyen hívás , így inkább letettem az asztalra.

Ránéztem Ji Hoon-ra és nem tudtam hova tenni őt. Egyik pillanatban átlagos, a másikban egy kiállhatatlan bunkó és valamikor tud gyengéd is lenni. Mindegy is ,csak az számít , hogy hamar végezzen és minél gyorsabban hazamehessek.

-Kész is . – mondta , miután elvégezte az utolsó simításokat is.

- Köszönöm szépen és…nem csak ezt , hanem , hogy elkísértél. Nem sokan tették volna meg ugyanezt. Bár azért valljuk be , néha kicsit paraszt voltál , de ettől függetlenül nem vagy rossz ember , úgyhogy még egyszer köszönöm! – hajoltam meg tiszteletem jeleként.

- Nincs mit.

Ez gyorsan ment , nem mondom , de legalább vége van ennek az egésznek és mehetek nyugodtan utamra. Meg is indultam az ajtó irányába , azonban még hallottam , hogy utánam kiabál.

-De azért legközelebb nézz az orrod elé! Ja és ne felejts elmenni a dobozodért!

Ohh tényleg , majdnem megfeledkeztem róla , még jó , hogy ő észben tartotta , de az előző megjegyzése felett sem hunyhattam szemet.

-Te is tartsd nyitva azt a napszemüveges szemedet , nehogy  megint haza kelljen cipelni valakit!  - nyújtottam ki rá nyelvem , majd választ sem várva , kiviharoztam a lakásból.