8.fejezet

Hello Mindenkinek! Most egy kicsit hamarabb sikerült végeznem az utóbbi részekkel...úgyhogy jó olvasást kívánok!!

 ∾Jae Min∾

 

Gyalog folytattuk az utat ,eközben néma csend telepedett ránk. Észre sem vettem, hogy elkezdett sötétedni, amíg a nap teljesen el nem tűnt az égboltról. Rám tört a félelem, hiszen nem valami barátságos környéken lófráltunk ebben a napszakban, de próbáltam magam visszafogni, hogy Ji Hoon ebből a rettegésből semmit se vegyen észre. 
-Ahhh már vagy egy órája sétálunk, mégis meddig kell még? - kérdeztem hosszas csend után.
-Ne nyafogj, már nemsokára ott leszünk.
Kifújtam egy jó adag levegőt és csendben követtem az előttem sétáló fiút. Ő nem fáradt? És amúgy is hová akar vezetni? Érdemes benne megbíznom? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Az ösztöneim azt súgták, hogy tartsak vele,nem lesz semmi bajom belőle. Ártani csak nem árt nekem. Addig-addig méláztam, hogy nem figyeltem magam elé, amikor szép lassan nekiütköztem valaminek és a földön kötöttem ki. Fejemhez kaptam,ami egy kicsit sajgott és felnéztem hátha kiderül mi okozta számomra a földre huppanás "örömét" . Csak egy nagy, széles hátat láttam, aztán egy túl jóképű arcot,ami engem vizslatott. Nekimentem Ji Hoon-nak. Már nem is tudtam a fájdalmaimmal foglalkozni, főleg mikor lehajolt hozzám. 
-Minden okés? – kérdezte. Talán némi aggodalommal? 
-P-persze,minden tuti, de azért léci szólj előre, ha megszeretnél állni. - tettem hozzá mintegy megjegyzésként. Erre csak elmosolyodott és kezét nyújtva felsegített. 
-Akkor megszeretnék állni, Sung! - mondta csöppnyi gúnnyal. 
Hitetlenkedve néztem rá, de nem szóltam, habár nehéz volt visszafogni magam. 
-Megérkeztünk, gyere! - csuklómnál fogva megragadott és úgy húzott tovább.  Valami erdős úton lehettünk, igaz sötét volt de szerencsére a hold és a csillagok segítségével világosabb lett minden. Hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy mégis minek a hangja ez. Azonban mikor kiértünk a fák közül, valami elképesztően gyönyörű látvány tárult elém. A tenger. Ji Hoon tovább húzott egészen a part menti sziklákig. Ott pedig le is ültünk egyre. 
-Ez csodálatos!!- feleltem még mindig az előttem elterülő kép látványától kábultan. - De hol vagyunk? 
-Látod azt a szigetet ott messzebb? Az ott a Dokdo- sziget.
-Nagyon szép! 
-Tudtam, hogy tetszeni fog, ezért is hoztalak ide. - vigyorgott rám én pedig viszonoztam. 
-Te most vagy itt először vagy... - kérdeztem, de közbevágott.
-Nem, általában mindig ide jövök, ha szomorú... vagy ha csak egyszerűen boldog vagyok. Tudod, itt  közelebb érzem magam a csillagokhoz és ezáltal a szüleimhez is… - a végén kicsit elhalkult. 
-Ne vedd személyeskedésnek, de mi történt az igazi szüleiddel? 
Csendben vártam a választ ,de nem válaszolt, így jobbnak láttam nem zargatni. 
-Elhagytak. –felelte. - Odaadtak a jelenlegi szüleimnek, aztán nem jelentkeztek többet. 
-Akkor miért jössz ide? Honnan tudod, hogy meghallgatnak itt? - zúdítottam rá a kíváncsiságom. 
-Mert az anyám, azt mondta, hogy ha az apám nem is, de az édesanyám pár évvel ezelőtt betegségben elhunyt. Lehet, hogy rossz ember volt, de mégis csak az édesanyám..és..és..-nem tudta folytatni ,mert előtörtek belőle a könnyek. Még sosem láttam ilyennek ezt az erős, és magabiztos fiút, így megtörve. Odamentem hozzá és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy megremeg, de aztán ő is visszaölelt.
-Ne sírj Ji Hoon, nincsen semmi baj! - próbáltam csitítgatni, ami be is vált. Megtörölte kissé nedves szemeit és úgy nézett fel az enyémekbe. Kezével végigsimított az arcomon és észre sem vettem, hogy én is hullajtottam egy pár könnycseppet. 
-Inkább te ne sírj! - válaszolta immár teljesen nyugodt hangon, mintha mi se történt volna. 
-Nem tudom, hogy mondtam e már, de nagyon örülök, hogy itt vagy velem..
-Én is örülök, főleg, hogy megmutattad nekem ezt a helyet is. Most én is úgy érzem, hogy közelebb vagyok anyához. - néztem fel az égre. 
-A te anyukáddal mi történt? - kérdezte kíváncsian. 
-Ő is betegségben halt meg, amikor 10 éves voltam. Nagyon hiányzik.

 Már kezdtem volna én is bele a sírásba, de a fiú gyorsabb volt, mint az előtörni készülő könnyeim és hátulról átkarolva néztünk fel mindketten a csillagokra a saját gondolatainkba merülve. 
Nem szóltunk egy szót sem,hiszen tudtuk ,hogy ez a pillanat nem a szavaké. Az idő gyorsan eltelt és éppen ezért, később úgy döntöttünk itt az ideje elhagyni ezt a területet. Ismét az autópályán találtuk magunkat. Megnéztük a buszmegállóban, hogy mikor jön a legközelebbi busz. Döbbenten néztünk a táblázatra. 
-Micsoda! !Reggel 8? ?- kiáltottuk szinkronban. 
-Ji Hoon, ez már a te hibád! Hová megyünk most? - háborogtam. 
-Honnan tudjam és amúgy is, néhány órája még nem az én hibám volt, most meg...- azzal legyintett egyet és elindult az egyik irányba. 
-Park Ji Hoon, ne merészelj engem itt hagyni! - futottam utána, de ő még csak rám sem nézett. 
-Hé, most megsértődtél? 
Nem válaszolt még mindig. Ott ugrándoztam körülötte, de mintha ott sem lettem volna csak szép lazán sétált. Megelégeltem a dolgot és elhatároztam, hogy itt az ideje durvább eszközökhöz folyamodni. Teljes erőmből rávetettem magam a fiúra.  
-Áuuu mégis mi a fenét művelsz? - mérgelődött alattam. 
-Ahh most már figyelsz rám? 
-Eddig is figyeltem.
-Tényleg? Pedig neked, nem úgy tűnt. 
Kisebb csetepaté alakult ki köztünk és végig ebben a pozícióban.
-Jó te nyertél, most már leszállnál rólam? - adta meg magát, aminek nagyon örültem, ezért teljesítettem a kérését. Ám amikor felakart tápászkodni, egy nagy kiáltás hagyta el a száját. 
-Mi az, mi történt? - kérdeztem ebben az esetben én aggódtam érte. 
-Valami megvágta a kezemet...basszus!
-Hadd nézzem. .- odanyúltam a kezéért és megláttam a kis sebet, amiből néhány csepp vér bugyogott kifelé. Elővettem egy zsebkendőt és azzal próbáltam letörölni. Amint végeztem ,kivettem a zsebemből egy kendőt is, de még mielőtt átfontam volna a sebes részen, adtam rá egy gyengéd csókot. Ji Hoon ekkor rögtön elhúzta tőlem a kezét. 
-Mit csinálsz? 
-Jaj ne izélj már csak megpusziltam, ettől még nem dől össze a világ. 
-Jó értem, hogy megpusziltad, de miért? Amúgy is tudok egy jobb helyet ,amit puszilgathatnál…- csücsörített felém.
- Álmodozz csak te lökött! –nevettem el magam. –De nem. Tudod ,amikor kicsi voltam és sokat elestem, anyukám mindig adott egy puszit a sebemre és azt mondta, hogy így hamarabb begyógyul. Na most már add vissza a kezed! 
Először azt gondoltam, biztos idiótának tart, de később láttam rajta, hogy megérti mit miért teszek. Bekötöttem a sebet és segítettem neki felállni.
-Öhmm köszönöm. - bukott ki belőle. Csak mosolyogni tudtam és ezután tovább haladtunk. Már éjfél is elmúlhatott, de mi még mindig nem álltunk meg. 
-Na jó, azt hiszem itt az ideje egy kis pihenőnek. - jelentette ki a fiú, ami ellen semmi kifogásom nem volt.
Leültünk az útszélre és csak néztünk ki a fejünkből. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak a mai mozgalmas napom eseményeire. Hogy keveredhettem pont Ji Hoon-nal össze? Magam mellé pillantottam és észrevettem, hogy ő is éppen engem bámul. Farkasszemet néztünk, nem akartam veszíteni ebben, de annyira erősnek bizonyult, hogy nem bírtam tovább. Pedig ez nem is volt hivatalos verseny, csak egy kis erőpróba a részemről. 
-Mi az, talán zavarba hoztalak? - tette fel a kérdést, amitől ezidáig tartottam. Ismét ránéztem, ám most dühösen. 
-Pff, te? Engem? Zavarba? Ohh kérlek...- nevettem kínomban. 
-Gyenge próbálkozás, de akkor is aranyos vagy.
Hogy miiiii? Aranyos? Miért hoz mindig ilyen helyzetbe ez a srác?  Legszívesebben én is azt mondtam volna neki, hogy te is nagyon cuki meg édes vagy, de azért ez elég hülyén nézne ki. Ehelyett gyorsan elkaptam róla tekintetem és elkezdtem játszadozni a cipőfűzőmmel. Kuncogást hallottam és tudtam, hogy ennek a felhőtlen jókedvnek csakis én lehetek az okozója. Később tovább haladtunk és meg sem álltunk a legközelebbi boltig. Bementünk és vettünk valami harapnivalót. Megreggeliztünk és ekkor mindketten megláttunk egy buszt.
-Busz! !!- kiáltottunk fel egyszerre. Elkezdtünk rohanni a buszmegállóig és sikeresen fel is szálltunk rá. Helyet foglaltunk és megbeszéltük,hogy ki mikor aludhat vagy éppen, mikor kell ébren lennie, hogy a történelem meg ne ismételje önmagát. Ezt a hadműveletet egészen Szöulig hiba nélkül  teljesítettük. Hazagyalogoltunk és meghívtam Ji Hoon-t ebédre. Miközben főztem jól elbeszélgettünk mindenféléről, hogy hol tanult, vagy éppen mik a jövőbeli terveink.
-Most komolyan? Te is a Semyung egyetemre fogsz járni? - kérdezte megdöbbenve.
Én csak hevesen bólogattam, de legbelül örültem, hogy mindketten ugyanarra a helyre fogunk menni, legalább lesz egy ismerősöm. 
-Daebak! ! 
-Ne daebak- oz, inkább segíts megteríteni az asztalt. - osztottam ki rá a feladatot. Vállát felvonva, szó nélkül teljesítette a kérésemet. 
-De kis hatékony vagy, komolyan a végén még alkalmazlak takarítónak is, hátha ott is így működsz majd. - viccelődtem. 
-Jaj de vicces vagy ma…- durcizott, de akkor is láttam egy apró mosolyt a szája sarkában.
-Hát akkor jó étvágyat, remélem ízleni fog! 
-Azt én is remélem. - vágott vissza.
Nekiláttunk, azonban annyira el voltam foglalva a Ji Hoon-nal való beszélgetésben, hogy nem néztem a szám elé. A leves pedig még nagyon forró volt és ez okozta, hogy amint hozzáért az étel az ajkaimhoz hangos jajgatásba kezdtem.
-Áuuu ááá...ez forró! !
-Miért nem gondoltál erre hamarabb?- oktatott ki.
-Adj vizet vagy csinálj valamit gyorsan, kérlek! ! - kérleltem. 
-Te mondtad! - tette fel a kezét. Felállt a helyéről, odasétált hozzám és ajkait az enyémre tapasztotta. A szemeim majd kiugrottak. Ő viszont nagyon higgadt maradt. Nem tartott sokáig. Miután elhúzódott elment a konyhába és hozott egy kis vizes kendőt és azzal kezdte el törölgetni finoman az ajkaimat. Én még mindig le voltam sokkolva az előbbiek miatt.
-Mi a baj? - kérdezte, mint aki tényleg nem tudja ,hogy mi a bajom.
-Még kérdezed? Mi volt ez az előbb?

 -Mi? 
-Ne tettesd a hülyét! - mérgelődtem. 
-Ja ,a puszi?
-Igeen zsenikém, a csók! !
-Az csak a gyógypuszi volt, hiszen te mondtad, ha adok akkor hamarabb begyógyul a seb. Te is ezt csináltad velem, nem emlékszel? - fonta össze a karjait. 
-De-de az más helyzet volt. - próbáltam győzködni. 
-Ez teljesen ugyanaz, ja és ez csak puszi volt, viszont én úgy látom neked többet jelentett.
-Mi-miből gondolod ezt? - jöttem teljesen zavarba.
-Hát az imént nem csak szimplán puszinak, hanem egyenesen csóknak tituláltad az egészet. 
Jaj ne már, most tényleg ennyire odafigyelt arra, amit mondtam? 
-Az csak merő véletlen volt és amúgyis  ez a számon történt, szóval már csóknak minősül. 
-Akkor legyen az, ha neked ilyen sokat  jelent. Komolyan úgy viselkedsz mintha legalább ez lett volna az első csókod...- akadt ki egy kicsit. Magamban nem tudtam eldönteni, hogy ez tényleg az volt-e,vagy pedig már a második, mivel ott van a titokzatos kávézóban történt incidens.
-Dehogyis, már számtalanszor csináltam ilyet! !- mentegetőztem. Persze alap, hogy ez csak kamu volt, de jobb ha ő nem is tud róla semmit.
-Aha értem, tehát már "számtalanszor"  ? Szeretnél még egyet hozzácsatolni ehhez a végtelennek tűnő listádhoz? 
-Ne legyél már bunkó, nem úgy értettem...csak... tudod mit, inkább hagyjuk! -legyintettem felé és folytattam tovább az ebédet. A továbbiakban nem nagyon beszélgettünk.
-Elvihetem a tányérod? - kérdeztem tőle, amint végeztem az enyémmel. 
-Még eszem,ha nem vennéd észre. 
-Oké. - forgattam a szemem és készültem a konyha irányába tovább állni. Erre Ji Hoon megragadta a csuklómat és visszarántott magához.
-Haragszol még mindig amiatt a csók miatt? 
-Dehogyis, miért haragudnék? Amúgy meg ne feledd,hogy az csak egy "gyógypuszi" volt...- macskakörmöztem a levegőbe-…szóval ne képzelj bele többet,mint ami.
-De akkor is, most olyan ellenszenves vagy. Ha tényleg megbántottalak valamivel, akkor mondd nyugodtan.
-Te nem tettél semmit, ne aggódj! - nyugtattam meg. Igazából tényleg nem volt semmi bajom vele, csakis magammal. 
-Biztos? 
-Ji Hoon, hányszor kell még elmondanom, hogy...- ekkor elém lépett és erős csiklandozásba kezdett. Annyira jól esett most ez a kis vidámság, hogy egyáltalán nem zavart volna, ha belehalok ebbe az erőteljes nevetésbe. Végül azért mégiscsak abbahagyta és miután lehiggadtunk, mindketten elindultunk a konyhába. 
-Akkor szent a béke? - mutatta felém a kisujját. 
-Eddig is az volt.- fogadtam el a kisujjesküt. Mintha egy aprócska fény gyulladt volna azokban a mély, csokoládébarna szemeiben. Gyönyörűek voltak. Elmosogattam, amíg ő körülnézett a lakásban és próbálta lefoglalni magát valamivel.
Eltelt az idő és már délután 4 óra volt,amikor úgy gondolta szedi a sátorfáját és hazaindul. Egyedül maradtam. Sok minden történt ebben a szűk 2 napban és nem is volt izgalommentes, ezt bátran kijelenthetem. Csak ültem a kanapén és azon járt az agyam, hogy mivel is kéne elütni az időt. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Ránéztem a kijelzőre és láttam, hogy apa az. 
-Szia apa, mi újság? - kezdeményeztem a beszélgetést. Nagyon örültem, hogy végre hallhatom a hangját,már annyira hiányzott. 
-Szia kincsem! Itt minden rendben van, csak szörnyen hiányzol nekem és Jae Min húgodnak is. Mesélj, mi történt veled az elmúlt napokban? Sajnos nem lehetett téged elérni, pedig már tegnap is kerestünk. 
-Igen, mert nem volt térerőm, tudod, tegnap kirándulni voltam. Nagyon szép helyen jártam, majd ha eljöttök elviszlek titeket is oda.
-Ohh értem,rendben van kicsim. És egyedül mentél? - faggatott tovább ,pedig imádkoztam, hogy csak ezt a kérdést ne tegye fel. Gyorsan reagálnom kellett.
-Nem,apa, nem egyedül voltam. Velem jött az egyik itteni barátom is...szóval ne aggódj! - nyugtattam meg. Úgy véltem jó választ adtam,hiszen ezután már nem is nagyon kérdezősködött ezt a témát illetően. 
-Ja tényleg ,majdnem elfelejtettem mondani, hogy Jae Min és én szeretnénk majd meglátogatni, de csak ha a suli elkezdődött. Körülbelül az őszi szünet környékén. – folytatta a mondandóját. Apukám kifogyhatatlan volt ezen a téren. Mindig is szeretett sokat beszélni, ezért is volt olyan barátságos és előzékeny másokkal szemben. 
-Az nagyon jó lenne! !- kiáltottam  a telefonomba  a nagy izgalomtól.
-Akkor ezt is megbeszéltük. Mostmár jobb ha leteszem, nem szeretném ha fogyna a pénz. 
-Igazad van, de azért nagyon köszönöm, hogy felhívtál. Nagyon hiányoztok és már nagyon várom, hogy újra lássalak benneteket.
-Mi is kicsim! Jó éjszakát és vigyázz magadra! 
-Ti is és puszilom Jae Min-t is! Szia! 
Ezzel ki is nyomtam a készüléket.  Ez már nagyon kellett, hogy hallhassam őket. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Azonban itt is koncentrálnom kell a céljaimra. Hamarosan elkezdődik az egyetem és ott is helyt kell állnom. Az este folyamán elintéztem a szokásos teendőimet és bebújtam a pihe-puha ágyikómba. A következő reggel ismét munkába álltam. Mostmár Su Bin is velem együtt dolgozott.
-Minden rendben? Egy kicsit meggyötörtnek tűnsz? - kérdezgettem legjobb barátomat, mert tényleg nem a legjobb formában jött ma be az biztos.
-Ne aggódj, csak fáradt vagyok ennyi az egész. - adott egy harmat gyenge magyarázatot. Biztos voltam benne, hogy e-mögött bizony több rejtőzik, de úgy látszik ő ezt nem szeretné most megosztani velem. Zárás után elköszönt tőlem, azonban megpróbáltam csendben követni, hátha többet megtudok. Egészen a házukig sikerült észrevétlenül a nyomában maradnom. Ott elfutottam a ház egyik oldalán lévő ablak alá, amiről épp a nappaliba láttam be. De ez a látvány korántsem volt olyan, mint amilyet elképzeltem. Su Bin- t láttam és egy férfit, feltehetően az édesapja, akik talán…veszekednek? Végül eléggé elmérgesedett a helyzet, ugyanis a férfi a hirtelen dühtől vezérelve, egy hatalmas pofont adott legjobb barátnőm arcára. Ő rögtön a padlóra esett ,de nem sírt. Ekkor a lábammal véletlenül belerugtam a mellettem lévő kukába,ami nagy zajt vert. Gyorsan felnéztem és abban a pillanatban találkozott a tekintetem mindkettőjükével. A férfi ordibálni kezdett, aztán felvett egy nagy darab botot és azzal jött  kifelé. Nekem sem kellett több. Még mielőtt kiért volna, sprintben futva próbáltam elmenekülni. Mikor már nem láttam senkit sem magam mögött, beálltam az egyik kis zsákutcába és ott fújtam ki magam. Nem hittem el, amit egy pár perce láttam.  Hogy teheti ezt az az alak a saját lányával?  Ettől felfordul a gyomrom. Miután befejeztem a relax szünetet, elindultam haza. A bérház földszintjén jártam és gondoltam megiszom egy kis cappuccinot. Leültem vele az egyik padra és csendben nekiláttam elszürcsölni. 
A nyugodtnak ígérkező italozásomat ,egy ismerős hang zavarta meg.
-Jó estét Sung Min! - ült le mellém Jung Hee. 
-Neked is! Hát te mi járatban vagy? Csak nem én hiányoztam? - próbáltam viccelődni. 
-Hmm igen is meg nem is ..igazából Ji Hoon-hoz jöttem. - jelentette ki végül -azonban te is tervben voltál. 
-Ez megnyugtató.. .- sóhajtottam egyet. 
-Tudod, sokat gondoltam rád az elmúlt napokban, amióta nem találkoztunk...-sütötte le a szemét- és..- a folytatásra azonban nem került sor...
-Khmm, zavarok? -...emiatt. 
Amint felemeltem a tekintetem és megláttam magam előtt drágalátos szomszédomat, arcomat tenyerembe temetve dőltem előre a padon. Ez mindig megtalál! 
-Ahh Ji Hoon, hogy-hogy lejöttél, azt mondtad, hogy telefonálnod kell? !- vonta kérdőre barátját Jung Hee. 
-Te pedig azt,hogy sürgős elintéznivalód akadt, tehát kvittek vagyunk.
Ohh, hogy mibe csöppentem én? 
-Úgy néz ki, hogy el kell beszélgetnünk egymással! - néztek egymásra, szikrát szóró szemekkel. Ez új számomra, mert eddig úgy tudtam, hogy ők a legjobb barátok, akkor most mi ez az egész ? Nem szóltam közbe, hadd oldják meg maguk. 
-Srácok, én azt hiszem jobb lesz ha most megyek. - felálltam és elindultam a lépcső irányába. Amikor Ji Hoon mellé értem néhány szó ütötte meg a fülemet. 
-Ma még beszélünk! - suttogta szinte alig érthetően. 
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de akkor is belém égtek ezek a szavak. Visszaérve a szobámba töprengeni kezdtem. Vajon tényleg eljön még ma? Az órámra pillantottam. Már fél 10 is elmúlt. Nem hiszem, hogy már idedugja a képét. Hát akkor irány zuhanyozni! A zuhanykabinban álltam és éreztem, ahogy a forró vízcseppek érintkeznek addig száraz bőrömmel. Annyira jó érzés volt mindig itt állni egy fárasztó nap után. Egyszerűen minden gondom elszállt és megszűnt körülöttem a világ. Miután végeztem, magam köré tekertem egy törülközőt, egy másikat pedig a hajamra tettem. Kimentem a szobámba a pizsamám után keresgélni, de nem találtam sehol.
-Ahh mégis hol lehet? - akadtam ki kissé hisztérikusan. Kirohantam a nappaliba, hátha oda tettem le. Ott viszont olyan meglepetésben volt részem, amire soha eddigi életemben nem szerettem volna, hogy sor kerüljön. Ji Hoon állt a nappalim kellős közepén .
-J-Ji Hoon! !- ordítottam rá teljes hangerőből, de talán nem ez volt  legbölcsebb megoldás . Megfordult és szemével rögtön a testemet kezdte szuggerálni, ami ebben az esetben félig  meztelen volt. Magamra néztem és ekkor nekem is leesett mi ilyen érdekes rajtam. A kezeimmel azonnal odakaptam, hogy legalább az a maroknyi textildarab le ne essen rólam. Ő is zavarba jött és el is fordult. 
-Te meg mi a jó. ..- igen, itt egy eléggé összetett káromkodás hagyta el a számat- ...keresel itt?Egyáltalán, hogy jutottál be?- vontam kérdőre a még mindig nekem háttal álló fiút. Védekezően emelte fel a kezeit és elkezdett magyarázkodni: 
-De hát mondtam, hogy még ma eljövök,  te vagy aki nem várt rám és most ezért kerültünk ilyen kellemetlen helyzetbe..ja igen..- és ebben a percben higgadtan felém fordult-... mégiscsak vártál, hiszen az ajtó nyitva volt.- húzta gúnyos mosolyra a száját. Elképedtem. Lehunytam a szemem és próbáltam lelassítani a pulzusom, ami ebben az esetben az egekig szökött. Majd miután, úgy véltem van elég önuralmam, ahhoz, hogy szembe tudjak nézni a fiúval, óvatosan felemeltem pilláimat. Azonban már sehol nem találtam hívatlan vendégemet. 
- Hé, Ji Hoon! Merre vagy? Ha ez valami vicc, jobb ha tudod, nem nagyon van hangulatom most hozzá! - akadtam ki egy percre, hátha ettől előjön, de semmi.  
-Elment? Ez különös...
Becsuktam a nyitva tátongó ajtómat és vissza sétáltam a pizsamámért, amikor valaki hátulról átkarolta a derekamat. Még szorosabban tartottam magamon a törülközőt és éreztem, hogy egész testemmel megremegek. 

-Jézusom ,ki maga? Eresszen el!! – kiáltoztam.

-Nyugalom ,nem bántalak.
-Hunyd le a szemed! - hallatszott egy mély, érdes hang mögülem. Ez kész dejavu. Nem ellenkeztem, mert ha tudni akartam ki az, aki ezt a játékot űzi velem, akkor mindent megteszek, hogy mihamarabb rájöjjek. Valószínűleg ugyanaz, aki megcsókolt a kávézóban. 
-Ügyes. - suttogta a fülembe- és most maradj így, amíg azt nem mondom, hogy kinyithatod. 
-Azt hiszem ezt már eljátszottuk egyszer és akkor is tudjuk, hogy mi lett a vége...- puhatolóztam, de már nem számított. Megtörtént az elkerülhetetlen és ismét éreztem az ajkait az enyémen. Olyan finom csókolt és ez sokkal mélyebb volt az elsőnél. Most még szorosabban fogtam össze magamon a törülközőmet, de akkor sem bírtam ellenállni a kísértésnek. Lassan felemeltem a jobb kezem és beletúrtam titkos Rómeóm hajába, mire ő közelebb vont magához. Kezeit a derekamon pihentette és hallottam, ahogy halkan belenyög a csókba. Teljesen megbolondultam ettől a hangtól, majd ajkaim résnyire szétváltak és ő bátran befurakodott  nyelvével a számba. Minden porcikámat áthatotta a pillanat varázsa és el is ragadott volna, ha nem szakítja meg a csókot. Eltávolodott tőlem és mire kinyitottam a szemem, már nem is volt előttem. 
-Sssh...itt vagyok, de jobb ha visszacsukod a szemed.- mormogta a hátam mögül. 
-Dehát miért? Miért nem mondod el, hogy ki vagy? - értetlenkedtem. 
-Mert még nem jött el az ideje, úgyhogy kérlek hunyd be a szemed! - kérlelt tovább. Bólogattam és próbáltam teljesíteni a kérését. Meleg lehellete csapta meg az arcomat, majd forró ajkai rá is tapadtak, de csak egy pillanatra. Utána elhúzódott és hallottam óvatos lépteinek zaját. Gyorsan kinyitottam a szemem és elkezdtem a bejárat felé szaladni, de amikor feltéptem az ajtót nem láttam senkit, csakis Ji Hoon-t két pohár kávéval a kezében. Olyan képet vágott, mintha totál meztelen lennék, de ebben a percben nem is nagyon izgatott, hogy mit lát. Csak az iménti idegen és az utána maradt csók érzete töltötte ki minden gondolatomat.