2.fejezet

Másnap miután felébredtem ,mindent alaposan átgondolva az éjszaka folyamán , arra a döntésre jutottam , hogy jobban teszem , ha minél hamarabb elköltözöm innen , annak ellenére , hogy még csak most érkeztem.

Beláttam , hogy igaza van Hyun Woo – nak , ha továbbra is itt maradok  , nagyobb bajom is eshet , mint a múlt éjszakai kis incidens. Elszántam magam és semmi sem tántoríthat vissza szándékomtól. Neki is láttam keresgélni az albérlet kínálatok között. Az elején elég döcögősen indult , semmi sem felelt meg az elvárásaimnak , bár azok sem voltak annyira nagyok. Azonban néhány óra múlva a sok kutatás meghozta gyümölcsét. Ám ebben az esetben , tanulva előző hibámból , jobbnak láttam személyesen is szemügyre venni , mielőtt ténylegesen kiveszem . Délután el is mentem és szerencsére be is engedtek oda. Levoltam nyűgözve. Sokkal szebb volt , mint ahogyan elképzeltem. A szoba az 5. emeleten helyezkedett el , de nem bántam , sőt örültem is neki , mert a látvány , ami az ablakból elém tárult egyszerűen elképesztő volt. A kilátás gyönyörű és messziről ugyan , de legalább láthattam a Seoul Tower-t , amit mindig is megszerettem volna nézni. A szobáról nem is beszélve , ami hófehér színű falakkal volt körülvéve , belül nagyon  modern berendezéssel. Szinte csalogatta az embert . El sem hittem , hogy ez az a lakás , amit az újágból kinéztem és a bérleti díj is fizethető összeg. A tulajdonos egy nagyon kedves bácsika és ez is megdöbbentő tény , hiszen a lakás állapota nem azt sugallja , hogy ez egy több , mint 60 éves férfi tulajdona. Nem is kellett többet mutatni , amúgy is első látásra beleszerettem , ezért gyorsan lefixáltam mindent . Megbeszéltem a bérleti díjat , valamint a költözés részleteit , aztán elköszöntem és haza indultam. Otthon rögtön a telefonomért nyúltam és tárcsáztam Hyun Woo számát. Elmeséltem neki , hogy mi történt és , hogy merre van az új albérletem. Ennek nagyon örült , bár a címből rájöhetett , hogy ez bizony messzebb van , mint a jelenlegi ház és ezért kicsit elhalt hangon folytatta a beszélgetést , de azért felajánlotta a segítségét a költözésben is. Olyan rendes fiú volt , egyszerűen éreztem , hogy benne 100 %-ig megbízhatok , mintha csak a sosem létezett bátyám lenne. Nem húztam tovább az idejét , így is sokat fecsegtem , ezért elköszöntünk egymástól és letettük.

A következő reggel , miután kipattantak szemeim és elvégeztem szokásos reggeli rutinomat , neki láttam pakolni. Alig vártam , hogy végre itt hagyhassam ezt a porfészket. Nagyon rossz érzés volt itt lenni , olyan nyomasztó. Bepakoltam mindent , amit aznap csak tudtam és ez így ment egészen három napig. Ekkor , Hyun Woo segítségével , elkezdhettem átpakolni az új lakásomba. Sokat nevettünk , miközben együtt szenvedtünk a csomagok és a dobozok közös átcipelésében , de akár milyen nehéz is volt , még sem bántam , mert egy olyan jó társasággal , mint Kang Hyun Woo az ember nem tud sosem unatkozni. Bár az időt ő sem tudta megállítani. Három hét telt el , hogy Szöulba érkeztem és nem is gondoltam volna akkor , hogy két lakást is megjárok ittlétem során. Ám most úgy érzem megtaláltam a tökéleteset. Amint betettem a lábam oda, tudtam , hogy most már ténylegesen haza érkeztem. Neki is láttam kipakolni és otthonosabbá tenni vadonatúj kuckómat. Minden doboz kiürült , de tudtam , hogy valami nagyon is hiányzik. Pár percnyi gondolkodás után rá is jöttem , hogy mi az.

-Az egyik doboz nincs meg! – csaptam a homlokomra.

Abban voltak talán a legértékesebb dolgaim és itt nem az anyagiakra gondolok. Személyes holmik , mint például anyukám régi könyvei , közös képek a családommal , tárgyak , amiket még annak idején tőlük kaptam és persze a naplóm is benne volt. Feltétlenül vissza kell szereznem bármi áron. Úton régi albérletem felé reménykedtem , hogy még ott lesz és nem dobta ki az a nő. Amint odaértem , megkérdeztem , hogy nem láttak- e egy kicsi , barna színű dobozt a szobámba. Csak vállat vont és annyit felelt , hogy nézzem meg fent. Megköszöntem a „segítségét” és sebes léptekkel felfutottam az emeletre. Kinyitottam az ajtót és rögtön szembe tűnt a padlón lévő dobozka. Nagyon örültem , hogy még ott volt és nem dobták ki. Felkaptam , aztán lementem a halba , hogy végleg elbúcsúzhassak . Miután ez megtörtént , kivánszorogtam az épületből , kezemben a kicsit sem könnyű , de számomra annál értékesebb tárggyal és elindultam haza. Szép idő volt , bár kissé hűvös hisz mégis csak reggel 7 óra körül járhatott. Éppen egy parkon át sétáltam és itt ilyenkor szerencsére csak egy-két futóval lehet találkozni. Később már szinte senkit sem láttam. A doboz akkora volt , hogy előre , mondhatni semmit sem láthattam és csak reménykedtem benne , hogy aki velem szembe jön észre vesz engem. Úgy tűnik túlságosan is bízok az emberek figyelmességében , de csak bízok. Ezt tökéletesen ellensúlyozta az a tény , hogy a következő pillanatban valaki nekem jött. Akkor esett le az egész , amikor már a földön fekve , egy nehéz súly nehezedett rám , amihez hangok is társultak.

-Áuu …mi a…? – felnéztem és észre vettem , hogy valaki fekszik rajtam.  Először nem láttam tisztán az arcát , mivel kapucnit és napszemüveget viselt. Ám a meglepődöttség az arcán garantált volt. Gyorsan leugrott rólam és zavartan elkezdett mentegetőzni.

- Bocsi nem akartam neked menni. Gyere segítek felállni! – nyújtotta felém kezét. Abban a pillanatban ,ahogy felállni készültem egyszer csak egy éles fájdalom hasított a bal lábamba. Az is szemet szúrt , hogy egy elég nagy hegyes kő állt ki abból , ami tiszta vér volt. Megrémisztetett a vér látványa , de nem mutattam ki. Nézegettem a sebet , amikor ő is leguggolt hozzám.

- Jesszus ,te vérzel! – nézett rám ijedt arccal.

- Ezzel egy cseppet sem nyugtatsz meg. – feleltem kissé ideges állapotban. Innentől kezdve már nem is volt olyan segítőkész , mint néhány másodperce.  

- Jól van na , amúgy sem csak én vagyok a hibás ebben a balesetben , hiszen te sem néztél az orrod elé. – akadt ki . Most tényleg ezzel takarózik?

- Köszönöm , kend akkor nyugodtan rám! – itt már kezdett elborulni az agyam. Nem értem , hogy lehetnek egyesek ilyen bunkók. Lassan kifújta a levegőt , majd a következő pillanatban levette lezser napszemüvegét és közelebb hajolt hozzám. Megfogta a bokámat és  , mint egy erre szakosodott orvos , elkezdte vizsgálgatni a sebet. Ebből a közelségből végre láthattam tisztán az arcát. Őszintén szólva nagyon helyes srác volt , mély barna szemekkel és gyönyörű rózsaszínű ajkakkal…Várjunk! Ilyet még sosem mondtam egy fiúra sem , hogy…Áááá inkább hagyjuk , azért a kinézete nem segít a belsőjén. Amíg elvoltam arcvonásai elemezgetésével , addig ő szépen megállapította , hogy ezt  bizony azonnal be kell kötözni. Micsoda megállapítás!

- Jó ,rendben , ha hazamentem bekötöm! – válaszoltam , majd megpróbáltam felállni , de mintha visszarántottak volna. Egyszerűen nem ment. Annyira fájt a lábam , hogy talpra sem tudtam állni. A srác mellettem már régen állt és fel is ajánlotta segítségét.

- Fáj? Ne segítsek valamit? – kérdezte egy fokkal már odaadóbb hangnemben.

- Nem szükséges , menni fog magamtól is! – utasítottam vissza .

- Ja azt látom. – felelte hitetlenkedve.

Kicsit bosszantott , hogy még mindig itt áll , úgyhogy szépen megpróbáltam távozásra bírni.

-Ha nincsen semmi más , akkor nyugodtan mehetsz . Gondolom nagyon sietős a dolgod , ha még az emberekre sem figyelsz az úton. – mondtam szemrehányóan. Erre csak pislogott egy párat .

- Jó oké , akkor már itt sem vagyok. – felelte , aztán felkapta napszemüvegét és szép lassan elslisszant mellettem.

- Mekkora pofátlan bunkó! – szitkoztam magamban még pár percig , de aztán éreztem , ahogy a lábam egyre jobban zsibbadásnak indul. Nem tudtam mit csinálni , egyszerűen tehetetlennek éreztem magam. Senki sem járt arra és még mindig a járdán ülve vártam valami csodára. Ilyen szerencsés is csak én lehetek. Nem telt bele két percbe , hirtelen egy kéz a lábam alatt , egy másik a hátamon landolt , majd felemeltek. Nagy volt a megdöbbenésem , amint megláttam minden bajom okozóját. Ő rám sem nézett csak fogott és letett egy padra. Aztán odasétált a dobozomhoz és felvette azt is a földről.

- Most mit csinálsz? – kérdeztem , amint megláttam , hogy nem is hozzám hozza a dobozt , hanem egyenesen a fák közé . Ott letette és lazán felém sétált.

- Eltettem egy biztonságos helyre , amíg vissza nem jössz érte. – válaszolta.

Csak értetlenül pislogtam rá , hogy ezzel mit is akart mondani.

-Mi az , hogy visszajövök érte? Mert elmegyek vagy mi? – nevettem fel hitetlenkedve.

- Talált süllyedt , mert most szépen leviszlek a kórházba.

- Mi…? Miért…? Ez a seb nem is olyan nagy ügy. – próbáltam tiltakozni , de úgy tűnik hiábavaló volt. Apró , gúnyos mosolyra húzta a száját , majd ismét felkapott karjaiba.

- Jobb , ha befogod! – mondta most teljes komolysággal. Köpni-nyelni nem tudtam. Most miért jött egyáltalán vissza?

Elindultunk a kórház irányába. Eközben fejem mellkasán pihent és önkéntelenül is éreztem  bódító illatát. Olyan jó illata volt , hogy szinte elkábított. Nem tudom , hogy  valami mulatságosat látott-e , vagy csak szimplán rájött az öt perc , de mellkasának rázkódása azt a látszatot keltette , hogy valamin elég jól szórakozik. Már egy ideje úton voltunk , de még mindig nem tudtam róla semmit és ez kissé aggasztott. Így mivel nem bírtam tovább megállni , kezdeményeztem.

-És amúgy ,hogy hívnak?

- Miért fontos ? Vagy talán…már belém is zúgtál? – tette fel a számomra nagyon vicces kérdést.

- Azért ennyire ne szállj el magadtól...! Nem vagy olyan nagy szám. – feleltem nyugodtan.

- Ja értem. Pedig már azt hittem , hogy a következő amit kérdezel a számom lesz. – nézett fel tettetett csalódottsággal arcán.

- Hogy lehet valakinek ekkora arca? – képedtem el viselkedésén.

- Oh nehogy azt mondd már nekem édesem , hogy egy kicsit sem vonzódsz hozzám?

Erre aztán már kihagyott a szívem egy ütemet. Az tény , hogy nagyon is vonzó srác , de a modora? Azon bizony lenne még mit javítani. És mi az ,hogy Édesem?

-Pedig elhiheted , hogy nem Bunkókám. – vágtam hozzá a lehető leghiggadtabban. Ebben a pillanatban azonban megállt és tekintetét rám szegezte. Egyre közelebb hajolt , hogy már épp csak pár centiméter távolság volt arcaink között.

- És most? – kérdezte magabiztosan. A szívem a torkomban dobogott ,annyira megzavart a közelsége , de nem adtam meg neki ezt az örömöt.

- Eltolnád az arcod az enyémből és haladhatnánk tovább , eléggé fáj a lábam.

Na erre már visszább vett arrogáns személyéből és folytattuk utunkat. Ezt egy teljes győzelemként fogtam fel , annyira boldog voltam.

-Akkor sem hiszem… - motyogta az orra alatt alig hallhatóan. A kórház még mindig nagyon messze volt és nem is értettem ,hogy akkor miért vállalkozott arra , hogy elhozzon , ha tudta , hogy nem egy 10 perces séta lesz az egész.

- A nevem Park Ji Hoon. – mondta hosszantartó némaság után. Nem tudtam miért pont most szánta el magát arra , hogy ezt elmondja , de azért jó érzés volt legalább tudni. De gondoltam itt az ideje egy kicsit nekem is játszani vele.

- Jézusom mi történt? Talán túl hosszú ez az út vagy esetleg túl nehéz vagyok ? Mi történt , hogy most hirtelen szóra méltatsz?  - játszottam meg magam.

- Jaj de vicces valaki…de ha már én voltam olyan jófiú ,hogy válaszoltam a kérdésedre ,akkor most te is megtehetnéd ugyanezt az enyémre.

- Ki vele te „jófiú”! – macskakörmöztem a levegőbe és láttam , hogy egy picit el is mosolyogta magát.

- Tényleg nem tartasz vonzónak? Nem éreztél semmit ,amikor közel hajoltam hozzád? – tette fel a nem mindennapi kérdéseit. Erre csak néztem egy nagyot. Mégis miért érdekli ennyire ,hogy mit gondolok róla? De ha már ő őszinte volt ,akkor nekem is annak kell lennem.

- Nem vagy olyan rossz… - nyögtem ki végül. Azért mégsem mondhatom meg neki , hogy „Dehogyisnem , még mi az hogy milyen jóképű vagy!”.

- Ezt jó hallani. – válaszolta. Most mi az? Örül neki , hogy nem jön be nekem annyira vagy mi? Hát én elvesztettem a fonalat. Egy idő után már nem is mentünk tovább ,mert Ji Hoon megállt.

- Mi a baj? –kérdeztem ,  mikor nem akart megszólalni.

- Ez így nem lesz jó , nem erre kellett volna jönnünk. –esett gondolkodóba. Láttam rajta , hogy most tényleg komolyan beszél.

- Akkor most mi lesz? Talán jobb lenne ha letennél és akkor…

- Dehogyis! – förmedt rám. Ebben a pillanatban betelt a pohár . Nem bírtam tovább , hogy folyton parancsolgat meg leolt mindenért , ezért fogtam magam és megpróbáltam kikászálódni tartásából. Sikerült is volna , ha nem fájna még mindig az a fránya seb  , mert amikor letettem a lábam a földre elvesztettem az egyensúlyomat és tudtam , hogy mindjárt a földön kötök ki. Szerencsére a fiú is észnél volt , így eltudott kapni a becsapódás előtt. Szorosan fogta egyik kezével a hátamat , másikkal derekamat. Egymás tekintetét fürkésztük ezekben a percekben. Nem tudtam volna megmondani , hogy mi ez a különleges érzés , ami elfogott akárhányszor csak rám nézett vagy csak éppen hozzám ért. Ez a pillanat azonban véget ért mihelyst rájöttünk , milyen helyzetben vagyunk.

- Öhmm … most már elengedhetsz. – mondtam megtörve a csendet.

- Csak nem zavarban vagy? – kérdezte kis gúnyos vigyorral. Szóval erre ment ki az egész , hogy engem zavarba hozzon?

- Engedj el, most már tényleg elegem van! – fakadtam ki.

- Ahogy óhajtod. – ezután megfogott és leültetett az első padra , amit meglátott , aztán ő is ledobta magát mellém.

- És most hogyan tovább? – kérdeztem kerülve tekintetét.

- A kórház még körülbelül egy órányira van innen , kibírod addig?

- Nem tudom… - néztem a fájós lábamra , amiből még mindig buzogott a vér.

- Ez így tényleg nem lesz jó! Gyere! – azzal ismét felakart emelni , de ezúttal nem hagytam magam.

- Nem , elég volt , hogy idáig fáradtál velem! Szerintem neked is jobb dolgod van , mint engem ide-oda cipelni.

- Ne hülyéskedj már! Ha már eddig elhoztalak , akkor miért ne mennénk tovább? – győzködött. Ebben igaza volt. Sokat töprengtem azon , hogy vajon miért jött akkor egyáltalán vissza értem és miért akar elvinni mindenáron a kórházba. Az egyetlen lehetséges válasz , hogy a balesett miatt megszólalt a lelkiismerete. Igen , ez lesz az!

- Jó , legyen. De akkor most tovább akarsz cipelni a kórházig vagy mi? – adtam meg magam végül , de azért miatta is aggódtam.

- Nem! Van egy sokkal jobb ötletem! – karomnál fogva megragadott és újra éreztem , ahogy fejem mellkasának ütődik. Aztán elindult a kórházzal ellentétes irányba.

- Hé , most meg hová viszel? – kérdeztem meglepődve.

- Majd meglátod. – húzta mosolyra száját.

Az úton nem beszéltünk sokat , csak éppen annyit , hogy ne legyen túl kínos a csend.  Később megérkeztünk egy kollégiumszerű épülethez. Ji Hoon tovább vitt és az épület bejáratáig meg sem állt velem.

-Itt is vagyunk. – jelentette ki, miközben bevitt az ajtón és letett az egyik kanapéra a nappaliban.

- Mi az az itt? – kíváncsiskodtam.

- Nálam. - felelte nemes egyszerűséggel. Pfuu hát erre igazán nem számítottam. Kissé ideges lettem , hiszen egy olyan ember lakásán vagyok akit még csak pár órája ismerek és ez az ismeretség sem felhőtlen.

- Várj itt ,amíg hozok valamit , amivel betudom kötni a lábad. – majd eltűnt az egyik szobában. Távollétében próbáltam felmérni a terepet. A nappali nem volt olyan nagyon nagy,sőt meglehetősen kicsi. A konyha pont itt helyezkedett el jobbra és szintén nem volt nagy durranás , de annál inkább rendezett. Tényleg elcsodálkoztam , hogy milyen rend van az egész házban , mivel Ji Hoon első látásra nem az a tipikus „házitündér” alkat. Néhány perc múlva már itt is termett kezében a megígért gézzel és a szükséges fertőtlenítőkkel. Amíg végrehajtotta a kényes műveletet , elővettem a mobilom , hogy megnézzem nem keresett-e rajta valaki, de nem jött semmilyen hívás , így inkább letettem az asztalra.

Ránéztem Ji Hoon-ra és nem tudtam hova tenni őt. Egyik pillanatban átlagos, a másikban egy kiállhatatlan bunkó és valamikor tud gyengéd is lenni. Mindegy is ,csak az számít , hogy hamar végezzen és minél gyorsabban hazamehessek.

-Kész is . – mondta , miután elvégezte az utolsó simításokat is.

- Köszönöm szépen és…nem csak ezt , hanem , hogy elkísértél. Nem sokan tették volna meg ugyanezt. Bár azért valljuk be , néha kicsit paraszt voltál , de ettől függetlenül nem vagy rossz ember , úgyhogy még egyszer köszönöm! – hajoltam meg tiszteletem jeleként.

- Nincs mit.

Ez gyorsan ment , nem mondom , de legalább vége van ennek az egésznek és mehetek nyugodtan utamra. Meg is indultam az ajtó irányába , azonban még hallottam , hogy utánam kiabál.

-De azért legközelebb nézz az orrod elé! Ja és ne felejts elmenni a dobozodért!

Ohh tényleg , majdnem megfeledkeztem róla , még jó , hogy ő észben tartotta , de az előző megjegyzése felett sem hunyhattam szemet.

-Te is tartsd nyitva azt a napszemüveges szemedet , nehogy  megint haza kelljen cipelni valakit!  - nyújtottam ki rá nyelvem , majd választ sem várva , kiviharoztam a lakásból.